C' est la vie

Vasárnap délelőtt össznépileg gatyába ráztuk a lakást, bár ez Kismacsó részéről megint úgy nézett ki, hogy egyik kezében porrongy, a másikkal meg a telefonját nyomogatta.
Charlie és Belami tényleg segítettek, mert nem akarták, hogy egész nap ezzel szuttyogjak.

Ebédre Anyuékhoz mentünk, ott, az erdő előtt született a kismacsós sorozat.
Charlienak tényleg el kellene kezdeni komolyabban foglalkozni a fényképezéssel, van érzéke hozzá, elfogulatlanul imádom a képeit.

Délután épp elhatároztam, hogy ki nem dugom az orrom a jó meleg lakásból, mikor Tükör hívott, hogy akkor megint ugyanúgy, mint a múlt héten, fussunk össze kávézni.
Hát jó. Összekaptam magam, és besétáltam a szemerkélő esőben a városba, ahol is jól elkerültük egymást Tükörrel a két párhuzamos utcán, de végül sikerült lerogyni egy finom cappuccino mellé az elkövetkezendő két órában.

Aztán loholtam haza, mert ki szerettem volna használni, hogy még mind a négyen együtt vagyunk.
Beültem a fiúk szobájába, megvitattuk Belamival, hogy melyik órájához melyik szíj illik, melyik Széphajúval a legjobb közös képük, ilyenek.
Közben Charlie meg Kismacsó kiválogatták a legjobb fotókat, majd Charlie dolgozott kicsit még rajtuk.
Kifejezetten kértem, hogy legyenek régies képek, mert tudtam, hogy ez a séró, meg a hosszú kabát telitalálat lesz az antik hatással, és tényleg.
Ötleteim mindig vannak, annyi bizonyos (Charlie meg megvalósítja őket).

Tényleg nagyon jó volt a hétvégém.
Csak sajnos még mindig a legváratlanabb pillanatokban mar belém valami hihetetlen fájdalom, hogy... tudjátok.
Nincsenek kétségeim, hogy nagyon hosszú út áll még előttünk az igazi elfogadásig, ha egyáltalán van ilyen. Lehet, hogy inkább csak megtanul az ember együtt élni azzal, hogy nem lehet már gyereke.
És már mondtam, de egyáltalán nem könnyíti meg nekem az sem, hogy van két gyönyörű, okos fiam. Sőt! Fájóan emlékeztet rá, hogy ez milyen jó, és talán ez ment (gyereknevelés) egész életemben a legjobban, mégsem kaptam újabb lehetőséget.

C' est la vie.

(Képek a Pinterestről.)