Annyira szépen elterveztük.
Charlienak van két gyámoltja Szilvásvárad mellett (igen, ilyen messzire is mennie kell, de ez egy hosszabb történet), és kitaláltuk, hogy pénteken elkísérjük Mórral, és ott alszunk a környéken egyet, majd csak szombaton jövünk haza. Azt már láttuk hét elején, hogy nem lesz túl jó idő, de úgy voltunk vele, akkor is kirándulunk egyet.
A péntek reggel már rosszul indult, mert Mór megint morgott Charliera a reggeli séta után (nem értjük miért csinálja, valszeg' nincs még kedve feljönni, de nem biztos), és ezen Charlie jól begurult.
Aztán elindultunk időben, és egy darabig jól is ment minden, csak miattam meg kellett állni egy benzinkútnál (pisilni), és Charlie jó ötletnek tartotta Mórt kiengedni a kút melletti szántásba, ahol agyagos sár volt. Inkább nem részletezem a kutya lába milyen lett, aztán pedig az autóban összemászkálta a takarót, ami pont ezért van, de utána ebben fetrengett az út végéig. Legszívesebben azonnal visszafordultam volna, de azt megmondtam Charlienak, hogy én így nem maradok ott, takarodunk hazafelé még aznap. Egerben is megálltunk, én nem is tudom minek, nem lehetett parkolni, aztán a kutyát nem lehetett vinni sehová (várba például), szóval semmi értelme nem volt az egésznek. Szinte pattogtam az idegtől az út végéig, ki sem akartam szállni az autóból, gondoltam Charlie megnézi a két gyereket, aláíratja a nevelőszülővel a papírt. aztán go haza, megint három óra út.
Aztán kijött a nevelőszülő a mézeskalács házikójukból a patak partján, és azt mondta...
Hogy máris ad lavórt, meg ami kell, nyugodtan tegyem rendbe a kutyát, aztán üljünk le kávézni, beszélgetni, és egy csöppet se izgassam magam Mór lábán amúgy sem, mert a cicái ki-be mászkálnak, úgyhogy azért nincs szőnyeg a nappaliban, gyorsan felmos, ha összemászkálják a terepet, gond egy szál sem.
És tényleg nem volt, mert ez a nő egy csoda. Komolyan.
Az egy dolog, hogy okos, empatikus, és fantasztikusan bánik a nála lévő négy gyerekkel (más gyám is jár hozzá), plusz van egy örökbefogadott saját gyereke is, vele is természetesen. De még kreatív is, hihetetlen otthont varázsolt a falusi kocsmából (mert az volt), befőz (gyönyörűséges és finom lekvárjai vannak), varr, átalakít, kezébe vette a falu közösségi életét is. A gyerekek szőnek, zongoráznak, asztal nagyságú puzzlet raknak ki, és a tévé irányítója egy hete eltűnt, de senkit nem érdekelt, mert inkább társasoznak.
Én félteni szoktam Mórt a szakellátott gyerekektől, mert náluk könnyen előfordul, hogy bántják az állatokat, de itt hamar hátra dőltem, mert azt láttam, hogy csüngenek a kutyán, és Mórt az sem érdekli, ha a hátába csimpaszkodva húzatják magukat, pedig ennél jóval kisebb dolgokért is morogni szokott, no nem olyan haragosan, inkább figyelmeztetően. Most még ezt sem, a lányok azt csináltak vele, amit akartak, ő meg ment utánuk, és élvezte a figyelmet.
A macskák.
Kettő elő sem jött, mert félnek a kutyáktól, de nem Marcipán. Marcipán kutyának hiszi magát, és egyáltalán nem fél semmilyen kutyától. Nagy peckesen elvonult Mór előtt, aki egyből utána vetette magát, mert neki még egy cica sem állt meg soha. Tudtam, hogy nem bántaná, csak a kiváncsiság hajtja, de marhára meglepődött, mikor Marcipán visszafordult, és figyelmeztetőleg ráfújt. Onnantól csak tisztes távolból követte, de majd meghalt a macskáért. Nagyon mőkásak voltak.
Valóban kávéztunk a csobogó patak mellett, egy mókus ugrált a fejünk felett.
Aztán túráztunk egy rövidet, úgyhogy este bezuhantunk az ágyba, Mór olyan fáradt volt, hogy szinte betegnek tűnt, de végül kiderült, hogy csak nagyon-nagyon fáradt volt valóban.
Másnap, az időjárás előrejelzés ellenére, ragyogóan sütött a nap, úgyhogy nem rohantunk haza, szép, kényelmesen indultunk el.
Amúgy ott az idő is másképpen telik, nem értem, hogyan. Valahogy lassabb minden, nem pattog az idegrendszerem, hogy a következő pillanatban mit kell csinálnom, hová kell mennem. Teljesen kisimulva érkeztünk haza, és megbeszéltük, hogy csinálunk még ilyen kiruccanásokat tavasszal is.
