November 16, 17 és 18.

Valamivel jobb volt a tempó az elmúlt három napban, kicsit pihentebb is vagyok.

Csütörtökön este Belami hazajött, mert péntekre szabadságot vett ki egy online konferencia miatt, azt mondta, hogy tavaly is meghallgatta, és megfogadta, hogy idén sem hagyja ki. Azt találta ki, hogy itt alszik, aztán másnap bekuckózik a szobájába, és nyugodtan megnézi az előadásokat. Először úgy volt, hogy Áginál lesz pénteken, de aztán megegyeztek, hogy majd csak utána megy, addig úgysem tudnak egymással foglalkozni.

Csütörtökön este még beszélgettünk egy csomót a szegedi tapasztalatairól, az ottani vizsgálati módszerekről mesélt (főleg az agydaganatok vizsgálatában vannak helyi sajátosságok), de úgy, hogy Charlie és én is értettük a lényegét (főleg Charlie). 

Egy idő után már csak az arcélét néztem Belaminak, az okos homlokát, és megint megfogalmazódott bennem, hogy nekem ezért kellett erre a világra jönnöm: az ő (és az öccse) létezéséért. Elképesztő, hogy mennyire okos, és milyen fontos neki, hogy begyűjtsön minden új információt. Tisztelem a hatalmas tudásszomját, az alázatosságát a szakmája iránt, és hogy mennyire nagyon fontos neki, hogy igazán jó legyen benne. Tulajdonképpen ezért szeretne Németországban is eltölteni hat hónapot, hogy megismerje az ottani gépeket és gyakorlatot, és még jobb legyen itthon, mellesleg a német tudását is tökélyre fejlessze, mert azt mondta, hogy kérni fogja, ne angolul beszéljenek hozzá, hanem németül. Ő aztán tudja, hogy mindenből lehet és kell is tanulni. 

Nekem nincsenek önértékelési zavaraim, de akkor is hihetetlen, hogy ő az én gyerekem, valahogy mindkét esetben megütöttem a lottó ötöst, mert Kismacsó is hatalmas forma. Én nem hiszem, hogy annyira marha jó vagyok gyermeknevelésben, egyszerűen szerencsém volt/van velük, plusz az ösztöneim soha nem hagytak cserben, valahogy mindig ráéreztem, mikor kell meghúzni, máskor meg ereszteni. 

Tulajdonképpen miattuk egy percet sem bánok az életemből, mindennek úgy kellett lennie, ahogy volt, a kevésbé jónak is, hogy ide érkezzünk. 

Sokszor felidézem azt a percet, mikor Belami még pár napos volt, és a rácsos ágyában aludt, én meg felkeltem éjszaka, és álltam az ágya mellett tizenkilenc évesen, gyönyörködtem benne, és ízlelgettem, hogy gyermekem van, az a feladatom, hogy a legjobbat hozzam ki belőle. Ott még nem csapott meg a felelősség nehéz szele, csak a hitetlenkedő boldogságot éreztem, és érzem azóta is mindkét fiammal kapcsolatosan. 

Nagyon szerettem volna még átélni ezt Charlie gyerekével is, de nem adatott meg, és egy ponton megint ösztönből jött, hogy el kell engedni ezt, mert nem lesz jó vége. Hiszem, hogy valamiért ennek is így kellett történnie.

No.

Kicsit elkanyarodtam a napi történések mentéről, de időnként ünnepelni kell azt, ami van. 

Rengeteg jó és szép van az életemben, úgyhogy mikor elfáradok, és nyűgös vagyok, akkor nagyon felemelő elgondolkozni ezeken.      

Kezdjük hálásan a napot!

Ma reggel félálomban számba vettem, hogy mennyi minden szép és jó van az életemben, és igazán szerencsés vagyok.

A legfontosabb a családom és az egészségem.
Egészségem köszi, rendben!
Aztán van mellettem egy társ, akivel sokat (mostanában rengeteget) nyűglődünk egymáson, de azért csak vele lehet, hogy jelzem felé a rosszkedvemet, pár perc után meg már hangosan nevetünk, mert kitalál valami vicceset nekem. (Sajnos ő nem ilyen szerencsés velem, de igyekszem.)

A két fiú. Nekem ők tökéletesek.
Vasárnap öten mentünk Zozóékhoz szülinapi ebédre (Charlie testvérének volt), úgyhogy én az autóban beszorultam hátra a két fiú közé. Mindkettő jó magas, széles vállakkal, szóval tényleg be voltam szorulva, de úgy élveztem. Sugározták át a jó, és nagyon erős energiájukat, ismerős volt a melegük, az illatuk, hisz szimbiózisban éltünk mindig is.
Borzasztóan megvisel, hogy távolodnak, pedig tudom, hogy így kell lennie. Ez a világ rendje, és nem is akarom, hogy a szoknyám szélén maradjanak, mert az nem lenne normális.
Tudom, hogy ez a leválás a mostani rosszkedvem egyik fő kiváltója, de reményeim szerint szépen belerázódok majd. Nem könnyű.

A munka.
Rendben, nem elégít ki, de elég jó a fizetésem (sokkal több, mint az állami fenntartásúban volt, és kevesebbet is gürcölök érte), több a szabadidőm, és fizikailag sem nem szakadok bele egyáltalán. Inkább az idegeim lógnak időnként cafatokban, de legalább van alkalmam visszatöltődni.
Ráadásul tudok változtatni ezen, ha akarok. Most nem akarok, úgyhogy jobb, ha befogom, és csinálom. Ennyi.

Azt hiszem jó nekem. 😉

Hálás nap

Ma igazán hálás hangulatban voltam.
Hiszek abban, hogy időnként meg kell állni, le kell lassulni, és egyenként számba venni minden jót az életünkben. De csak azokat, és mindegyiket szép lassan meg kell nézni, körbeforgatni, ízlelgetni. Ez nagyon-nagyon pozitív érzés.
Ma legszívesebben megvetettem volna a lábam ebben a napban, és tapodtat sem mozdultam volna tovább. Pedig semmi különös nem történt, és mégis.

Zozó királylány egy éves lett.
Egy éve még nem tudtam, mit tartogat nekem ez az új kis élet, tartottam tőle, hogy fájdalmat, emlékeztetést saját be nem teljesült álmaimra.
Aztán hamar rájöttem, hogy kerülő úton ugyan, de mégis lett egy lányom, ráadásul a kényelmesebb megoldással: csak és kizárólag "jó zsaru" lehetek, a nevelési kérdéseket meghagyhatom a szüleinek, én meg lehetek a mindig kedves és megértő "kerianyu". Elég hálás feladat, mit ne mondjak. 😉

Jó volt tudni reggel, hogy Belami azért nem tart velünk, mert Pécsen van egyetemi napokon, Kismacsó meg délutántól próbál a keddi előadásra, ami a második evangéliumot dolgozza fel. Szóval ők csupán azért nem utaznak velünk, mert nagyok, és elkezdték saját útjukat járni. Rendben vannak.

Jó volt az is, hogy Charlie édesanyja is jött, mert ritkán mozdul ki.
És örültem, hogy együtt leszünk egész nap Charlieval.

Aztán megérkeztünk Zozóhoz, és belemerülhettem abba a kisbabás világba, ami szinte most volt a fiúkkal, és mégis oly rég.
Szétdobált játékok, örökmozgó pelenkás, harisnyás mászó popó, mert mindig mozgásban van, és többnyire a hátsó felét látja az ember.
De azért néha mégis sikerül elcsípni, az orromat a nyakába fúrni, amit engedni szokott, sőt előzékenyen még a kis fejét is lehajtja, hogy belepuszilhassak oda. Imádom.

Volt torta (kettő is), sok ajándék, orra esés az új nyuszis motorral, amit mi vittünk neki. Szerintem jövő héten már hasít vele, gyorsan megtanulja majd a technikáját.
Mosolyogtam, hogy konkrétan semmilyen vérségi kötelék nincs közöttünk, mégis pont úgy utálja, ha koszos - vagy ragad a keze, pont ugyanúgy tartja maga előtt nyafogva, mint én a családi legendák szerint, míg meg nem mossa végre valaki neki. Így a tortában pacsálás is kimerült abban, hogy belemártotta a két kis tenyerét, majd addig reklamált, míg meg nem tisztította az anyukája.

Volt tüll szoknyácskája, és hímzett bodyja, amin egy gyertya volt.

Nekem ő a világ legszebb és legjobb kislánya, pont ilyet képzeltem magunknak.

Aztán jó volt óriás gombóc fagyit enni, aztán hazaérni.
Meghallgatni Kismacsót az élményeiről (nem eresztette bő lére, de ezt már megszoktam), és Belamival beszélni telefonon, hogy minden rendben vele.

Most meg pihentető az ágyban Minivel blogolni, Charlie meg meccset néz.

Hát azt hiszem, hogy így kellene örülni minden napnak. Hol sikerül, hol meg nem.

Isten éltessen nagyon sokáig drága Zozettink!