November 16, 17 és 18.

Valamivel jobb volt a tempó az elmúlt három napban, kicsit pihentebb is vagyok.

Csütörtökön este Belami hazajött, mert péntekre szabadságot vett ki egy online konferencia miatt, azt mondta, hogy tavaly is meghallgatta, és megfogadta, hogy idén sem hagyja ki. Azt találta ki, hogy itt alszik, aztán másnap bekuckózik a szobájába, és nyugodtan megnézi az előadásokat. Először úgy volt, hogy Áginál lesz pénteken, de aztán megegyeztek, hogy majd csak utána megy, addig úgysem tudnak egymással foglalkozni.

Csütörtökön este még beszélgettünk egy csomót a szegedi tapasztalatairól, az ottani vizsgálati módszerekről mesélt (főleg az agydaganatok vizsgálatában vannak helyi sajátosságok), de úgy, hogy Charlie és én is értettük a lényegét (főleg Charlie). 

Egy idő után már csak az arcélét néztem Belaminak, az okos homlokát, és megint megfogalmazódott bennem, hogy nekem ezért kellett erre a világra jönnöm: az ő (és az öccse) létezéséért. Elképesztő, hogy mennyire okos, és milyen fontos neki, hogy begyűjtsön minden új információt. Tisztelem a hatalmas tudásszomját, az alázatosságát a szakmája iránt, és hogy mennyire nagyon fontos neki, hogy igazán jó legyen benne. Tulajdonképpen ezért szeretne Németországban is eltölteni hat hónapot, hogy megismerje az ottani gépeket és gyakorlatot, és még jobb legyen itthon, mellesleg a német tudását is tökélyre fejlessze, mert azt mondta, hogy kérni fogja, ne angolul beszéljenek hozzá, hanem németül. Ő aztán tudja, hogy mindenből lehet és kell is tanulni. 

Nekem nincsenek önértékelési zavaraim, de akkor is hihetetlen, hogy ő az én gyerekem, valahogy mindkét esetben megütöttem a lottó ötöst, mert Kismacsó is hatalmas forma. Én nem hiszem, hogy annyira marha jó vagyok gyermeknevelésben, egyszerűen szerencsém volt/van velük, plusz az ösztöneim soha nem hagytak cserben, valahogy mindig ráéreztem, mikor kell meghúzni, máskor meg ereszteni. 

Tulajdonképpen miattuk egy percet sem bánok az életemből, mindennek úgy kellett lennie, ahogy volt, a kevésbé jónak is, hogy ide érkezzünk. 

Sokszor felidézem azt a percet, mikor Belami még pár napos volt, és a rácsos ágyában aludt, én meg felkeltem éjszaka, és álltam az ágya mellett tizenkilenc évesen, gyönyörködtem benne, és ízlelgettem, hogy gyermekem van, az a feladatom, hogy a legjobbat hozzam ki belőle. Ott még nem csapott meg a felelősség nehéz szele, csak a hitetlenkedő boldogságot éreztem, és érzem azóta is mindkét fiammal kapcsolatosan. 

Nagyon szerettem volna még átélni ezt Charlie gyerekével is, de nem adatott meg, és egy ponton megint ösztönből jött, hogy el kell engedni ezt, mert nem lesz jó vége. Hiszem, hogy valamiért ennek is így kellett történnie.

No.

Kicsit elkanyarodtam a napi történések mentéről, de időnként ünnepelni kell azt, ami van. 

Rengeteg jó és szép van az életemben, úgyhogy mikor elfáradok, és nyűgös vagyok, akkor nagyon felemelő elgondolkozni ezeken.