"Kire ütött ez a gyerek?"

Belami mindenki szerint rám hasonlít.

Én sokáig nem láttam az arcában az enyémet, mert a szeme vad tüze az apjáé, és ahányszor a szemébe néztem, az apját láttam inkább. A természetében inkább tetten értem magamat, de a vadság, lobbanékonyság ott is öröklődött az apjától. Féltettem is miatta, mert tényleg nagyon meggondolatlanul tudott cselekedni, de az egyetem végére beért, már sokkal megfontoltabb lett.

Aztán tegnap átdobott egy képet magukról Ágival, mert kolléga esküvőjére mentek, és kértem, hogy hadd nézzem meg Ági sminkjét és haját, meg ahogyan összeöltöztek, mert ebben nagyon kreatívak szoktak lenni. Szóval jött a kép, és hirtelen megláttam magamat Belamiban. Aztán gyorsan arra is rájöttem, hogy miért. Ki van simulva, le van nyugodva, eltűnt a szeméből a lobogó vadság, és a tekintete is olyan már, mint az enyém. Ő tényleg az én felturbózott jobbik verzióm, végtelenül büszke vagyok rá.

Ahogyan Kismacsóra.

Ő igazából egyikőnkre sem hasonlít külsőre, nagyszülőktől szedte össze a szemszínét (kék), a magasságát (sokkal magasabb nálunk). A gesztusai és az érzelmi (számomra) furcsasága az apjáé, viszont a nyugalma, ocd-je az enyém, a mi családunkból jön.

Ő annyira erős, de soha nem kellett attól félnem, hogy verekszik, mert egyáltalán nem agresszív, az emberek szeretni szokták, egyből szimpatikus nekik, még a férfiaknak is. Tényleg nem tudnék senkit mondani az élete 25 éve alatt, hogy nem kedvelte, vagy kicseszett volna vele bárhol, bármikor. Jó szívvel emlékszik rá az óvónénije, szülinapi üzenetet kap az alsós tanítónénijétől minden évben, még most is, és az egyetemen is megjegyezték a nevét, pedig semmi extrát nem csinált, csak egyszerűen önmaga volt. 

Múltkor volt egy erre jellemző sztori, mert beszéltem valakivel, akivel ismerjük egymást már régóta ugyan, de csak felületesen, és nem tudta, hogy Kismacsó az én fiam. Más a vezetéknevünk, szóval valahogy rákérdezett, hogy nekem tényleg van gyerekem? Mondtam neki, hogy kettő is, és a nevüket is. És akkor meglepődött, hogy XY az én fiam? A kick boxos srác? Hogy az mekkora forma!  

Valami hihetetlen jó rezgései vannak, kisbabaként is, ha felvettem, inkább én nyugodtam meg, olyan jó volt magamhoz ölelni. Vele ritkán lehet mélyen szántó lelki beszélgetéseket folytatni, de tudom, hogy érzékeny, és szüksége van a megerősítésre neki is. 

Valahogy felragyog a nap a szívemben, ha meglátom őket, vagy csak beszélek róluk, vagy rájuk gondolok.   

Nyűglődök

Engem minden munkahelyen megtalál előbb-utóbb valami fostaliga számítógépes rendszer, ami elvileg a munka megkönnyítésére lenne, gyakorlatilag meg csak a baj van vele.

Most is azért ültem a géphez, hogy ebben a rendszerben csinálok meg három adatlapot, amit majd letöltök, aláírok, lepecsételek, majd visszatöltöm, szemben az egyszeri kitöltéssel, ahogy eddig volt, de belépni sem tudok épp, úgyhogy inkább blogolok.

Az meg külön dühít, hogy tulajdonképpen magunknak töltögetjük fel még az összes adatot, szóval a szakellátáson kívül senki más nem látja, csak majd akkor, ha minden fel lesz töltve, a szar munka el lesz végezve. Utána majd bekapcsolódik mindenki más, és használják a mi verejtékes eredményeinket. Hát köszi b.zd meg! 

A hétvége nagyon jó volt.

Az előbb ment el Belami és Iluska, pénteken jöttek, itt töltötték a hétvégét.

Megvan az albérletük, a Dunára néz a lakás ablaka, Belami munkahelye közel van, a lakásban gardróbszoba is van (szerintem ez marha jó), és gyönyörű világos, fehér bútoros, szép lesz az első közös otthonuk. 

Február egytől legalább egy évig ott fognak élni, aztán majd kiderül, hogyan tovább.

Anyu kezd visszatérni, ennek nagyon örülök.

Megint gyakran felhív, cseveg, tervei vannak. Nem tudtam, hogy ez ennyire hiányzott.

Az új ciklus indulásával most nagyon érzékeny vagyok.

Lépten-nyomon elérzékenyülök, tiszta hülyeség. Délután meghallottam Kismacsó szalagavatós zenéjét, és alig bírtam visszagyömöszölni magamba a sírást. Ezt a meghatódós, örömtől sírást, amit utálok, mert öregesnek érzem, és emlékszem, hogy mennyire zavart, mikor a nagymamám mindenen elsírta magát. Erre tessék, pont olyan lettem én is. 

Egy hajszál választ el attól, hogy belenyírjak a saját hajamba.

Elől vállalhatatlanul el van vékonyodva a hajam, egyszerűen frufruért kiált, mit kiált?, ordít. Plusz ez a hosszúság már csak frissen mosva jó, amúgy egy boszorkányra hajaz a kinézetem vele. 

Ilyenkor szoktam rövidre nyíratni, amit aztán meg is bánok gyorsan. Annyira utálom ezt a hülye "baba hajamat", ami van, mert hiába selymes és csillogó, egy normális frizurát sem lehet vele összehozni. Apunak és Anyunak is ilyen, szóval csodát nem lehet vele tenni. Barátkozok a rövid(ebb) haj gondolatával, mert időpontom február elejére van. (Addig igyekszem nem belenyírkálni, de nem ígérhetek semmit.)

 

  

  

Bezár, kinyit: szórakozik

Mivel nem találtam meg, hogy hogyan tudnék egyes bejegyzéseket csak ennek a körnek megmutatni, a többi meg maradhatna nyilvános. Szóval az lesz, hogy időnként bezárok, írok, aztán piszkozatba teszem az "érzékenyebb" posztokat, és nyitok. 

Néha úgy szeretnék képeket mutatni, vagy olyan témákról írni, ami nem tartozik mindenkire. Ráadásul vannak emberek, akik szerintem olvasnak, én viszont mindent pont velük nem óhajtok megosztani. 

Ha valaki tudja, hogyan lehet nyitva olyan posztokat írni, amiket csak a meghívottak tudnak olvasni, az ne tartsa magában! 

Csak dicsekszem megint egy kicsit

Tegnap délután Belamival beszéltünk telefonon.
Azt mondta, hogy kemény napja volt, az egyik kis betege nagyon rossz állapotban van, szerinte reggel már nem lesz ezen a világon.
Éreztem, hogy ez most áthatolt a szakmai páncélján valamiért, talán a szülők fájdalma, vagy a gyermek kora miatt, nem tudom. Igazából ő sem tudta, nem is kutatta, csak elmondta, hogy megviseli.
Pár hete is mesélt, és akkor meg is kérdeztem, hogy hogyan bír gyerekekkel dolgozni, de akkor magabiztosan azt válaszolta, hogy ő segíteni van ott, és tudatosan nem vonódik bele semmibe érzelmileg. Ő ott orvosként van jelen, latba veti az összes tudását, hogy gyógyítson.

Bólogattam nagyokat, és magamban végig is futtattam, hogy én is a gyermekvédelemben, gyerekekkel dolgozok, szinte minden nap rettenetes sorsokkal szembesülök, mégsem sírok mindenkivel, mert professzionális segítőként nem tehetem, meg őszintén szólva az nem is segítség, ha kisírom a két szememet.

De azért...
Kezdő szociális munkásként volt az úgy, hogy elvittem egy kislányt látleletet venni, és ahogy vizsgálta az orvos, még sikerült visszanyelni a könnyeimet, de aztán hazamentem, és órákon keresztül sirattam az egész elb.szott gyermekkorát annak a kislánynak.
Aztán persze felálltam, megráztam magam, és csináltam tovább ezt a rohadt nehéz munkát.

Okosabban, szakmai páncélt növesztve.
Az évek, meg a rutin csak vastagították ezt, és bizony résen kellett lenni, hogy nehogy elfedjen mindent a páncél. Ezért érzem magamra nézve kötelezőnek a váltást, ha kezdem érzéketlennek érezni magam.

Visszakanyarodva Belamihoz.
Azt hiszem ezen át kell esnie, de okosan csinálja, hogy beszél az érzéseiről. Sokkal jobb hangot adni annak, ha valami megviseli az embert, mint hordozni magában, mint egy időzített bombát.
Végiggondolja, hogy ez most miért volt más, aztán máskor már felkészültebben védi ki ezeket a csapásokat.
Mindenesetre jó nehéz terepet választott ő is.

Aztán reggel üzenet várt Kismacsótól, hogy az öt hetes kiképzés végén őt választották ki szakaszparancsnoknak.
Soha jobb kezdést reggel, hisz megnyugodtam, ő is a helyén van, jól érzi magát a választott suliban.

Pedig az elején...
Mikor az első héten elmesélte, hogy hogyan zajlik a kiképzés, teljesen elkámpicsorodtam, hogy "jó ég, mit csinálnak a gyerekemmel ott?!?!". Hova tovább biztosítottam róla, hogy nem gond, ha haza akar jönni, kereshetünk másik iskolát. Hívjon nyugodtan, már megyünk is érte.
Aztán megértettem, hogy ő nem panaszkodásként meséli az ottani dolgokat, hanem tárgyilagosan, sőt valahogy élvezi ezt az egész szívatásos módszert, mert kihívásként kezeli, és a legjobb akar lenni.
És sikerült neki.

Édes kincseim!
Ma megkérdeztem magamtól, hogy hogyan lehet két ilyen tökéletes gyereke, egy ilyen tökéletlen anyának, mint én vagyok. Aki alig bír végigülni egy két és fél órás értekezletet, utána majdnem hisztériás rohamot kap, mert megint kivették alóla az intézményi autót. (De már kitaláltam valamit. 😉)
Aki most is itt ül és blogolgat, ahelyett, hogy takarítana, főzne, vagy valami hasznos dolgot művelne. 😁
 

Úgy semmi különös nincs

Amúgy tényleg.
Hétfőn nekem sem volt kedvem dolgozni jönni, de szerintem ezzel nem voltam egyedül.
Este végigcsináltam a torna programomat (callanetics + lépcsőzés), amitől úgy kimerültem, hogy bedőltem az ágyba, mint egy darab fa.

Tegnap már jobb volt, de nem is dolgoztam magam halálra.
Volt egy érdekes beszélgetésem a pszichológusunkkal, erről akartam egy posztot, de majd máskor, mert ma semmi mélység nincs bennem, csak felületet vakargatok, egyszerűen most nem megy több.

Nincs rosszkedvem, meg bajom sincs, csak egyszerűen most ilyen üzemtakarékos módon vagyok, néha ilyen is kell.
Kívülről -szerintem- semmi sem látszik, mert kedves vagyok és érdeklődő, de egy bizonyos ponton túl nem vagyok hajlandó semmibe belemászni sem érzelmileg, sem értelmileg a munka terültén.
Szerintem ez félig tudatos, mert közeleg a ciklus vége, amikor is nagyon érzékeny vagyok, és semmi kedvem kibillenni ebből a stabilitásból, amiben hetek óta leledzek.
Bocsi, de most ez van!