Fekete tükör

Úgy vagyok a netflixes Fekete tükör sorozattal, mint a Stephen King regényekkel. 

Tudom, hogy nem kellene megnéznem/olvasnom, de nem bírom megállni. Mert jó és kész. Csak épp megüli a lelkemet, az a baj vele. 

Pont szombaton láttam azt a részt, mikor a gyerekbe chipet ültetnek.

Olyat, amivel a szülő tudja, hogy hol van, sőt azt is látja, amit a gyerek. Még olyan funkció is van, hogy ami stresszes látvány, azt kikockázza a gyerek szemének, így igazából nem látja. Például a vért, az ugató kutyát, stb.. Aztán ez az egész tizenéves korban problémássá válik. Nem lövöm le a poént, hátha valaki még nem látta, és megnézné. 

Vasárnap este hazajött Kismacsó a haveros balatoni nyaralásról jól szétcsapva, és óhatatlanul eszembe jutott, hogy én bizony nem akarnék ilyen chipet.

Szerintem egyáltalán nem baj, hogy nem tudok mindent a gyerekemről. Ahogyan rólam sem tudtak mindent a szüleim. Kell valamennyi tudatlanság, hogy túlélje az ember a gyereke felnövését. Talán inkább az a lényeges, hogy baj esetén hozzánk forduljanak, meg ott legyünk mindig, ha kell a "bázis".

Az is csak az egyetem alatt derült ki, hogy Belamit a gimnázium utolsó évében majdnem kirúgták. 

Elvileg írást küldtek a gaztettről, meg a büntetésről, de Belami kiszedte a postaládából a levelet, meg nem mondta el a szülői értekezletet abban a félévben, így én azt hittem minden rendben van. 

Meg olyan is volt, hogy ugyancsak a gimnázium végén, hogy nyári szünet egyik hetében kérte, hogy most két hétig talán? ébresszem reggelente, mert mindenképpen ki kell érnie a sportpályára dolgozni. Nem értettem a dolgot, főleg, hogy láttam rajta, valamit nagyon el akar kenni. Végül csak bevallotta nagy nehezen, hogy ledolgozza a szabálysértés miatt kiszabott büntetést, mert egyik este buli után egy üveget akart beledobni a kukába háttal (nyilván spicces volt), és ez nem sikerült, plusz ez a mutatvány a rendőrök előtt lett bemutatva, ugyanis pont ott álltak a háta mögött (nyilván nem vette észre). Úgy érezte, hogy nagykorúként neki kell felelnie a tetteiért, tehát nem kért pénzt a büntire, hanem ledolgozta. 

Abban az időszakban nagyon vad volt és szertelen, még így is aggódtam érte, hogy a felét sem tudtam annak, amit akkoriban művelt. Elég lett volna, hogy valami rosszabbul sül el, és akkor nem az orvosi egyetemet kezdte volna, hanem... Olyan könnyen megvan a baj. 

Szóval az ép eszemet így könnyebben megőriztem.

Most Kismacsóval nehezebb.

Talán a covidjárvány miatt kimaradt időt pótolja még, nem tudom, de mióta szakított a barátnőjével, olyan vehemenciával veti magát az egyik buliból a másikba, hogy aggódom. Belami szerint ilyen idősen pont itt tartott ő is, nem igazán akart komoly kapcsolatot, és nem volt buli nélküle, szóval el fog múlni ez. Így legyen!      

Bezár, kinyit: szórakozik

Mivel nem találtam meg, hogy hogyan tudnék egyes bejegyzéseket csak ennek a körnek megmutatni, a többi meg maradhatna nyilvános. Szóval az lesz, hogy időnként bezárok, írok, aztán piszkozatba teszem az "érzékenyebb" posztokat, és nyitok. 

Néha úgy szeretnék képeket mutatni, vagy olyan témákról írni, ami nem tartozik mindenkire. Ráadásul vannak emberek, akik szerintem olvasnak, én viszont mindent pont velük nem óhajtok megosztani. 

Ha valaki tudja, hogyan lehet nyitva olyan posztokat írni, amiket csak a meghívottak tudnak olvasni, az ne tartsa magában! 

Ez egy beteg, de csupa titok "rocksztár"

Pont olyan vagyok, mint a gyerekek, akik közösségbe kerülnek, és minden sz.rt összeszednek.
Hát most én is így vagyok: egy hétig jól vagyok, egy hétig meg beteg.
Most épp megint torokfájós, már másodjára két hónap alatt, remek. És megint hangom nem lesz, érzem.
Olyan rohadtul virulens nyavalyák vannak a lányok között, hogy még az én "bika" immunrendszerem sem bír velük.

Az a baj, hogy holnap Zozóznék, vasárnap meg a nyolcvanvalahány éves nagymamámhoz utazunk, tök jó lenne senkit nem lefertőzni.

Amúgy meg beszéljünk a titokról.
Mert már megint van körülöttem, előző életemben Mata Hari lehettem, de esküszöm ártatlan vagyok, mint ő, semmit mást nem csinálok, csak a dolgomat.

Ma Margó (kolléganőm és közvetlen felettesem) titokzatosan becsukta az ajtót, hogy beszélnünk kell. Már sejtettem, hogy ez valami változást jelent megint, aminek én nem annyira örülök, főleg mostanában (kicsit teleszaladt a hócipőm már nyáron ezzel).
-Érdeklődött az Igazgatónő rólad a szakmai egységvezetőnél, ő meg nálam, és én csupa jót mondhatok csak. Gyorsan tanulsz, hajlandó is vagy rá, és a gyerekek is megkedveltek. Szerintem jól tudunk együtt dolgozni, megszerettelek én is.
A helyzet az, hogy ezzel az a baj, amire valahol számítottam is: rád fogják bízni a másik otthon vezetését. Röviden el  fognak venni tőlem.
Persze szóhoz sem jutottam, csak kapkodtam a levegőt, mint a partra vetett hal, főleg, hogy eszembe jutott, amit múlt szombaton Charlienak mondtam.
Az után a szombat után, mikor a helyi négy otthon egy helyen volt egy időben, egy rendezvényen.
-Charlie, abban a másik otthonban a lányok egész egyszerűen gonoszak. Én még ilyet nem is láttam. Ha azt mondanák, hogy menjek át oda, én inkább felmondanék.

Hm. Igen. Arról a bizonyos otthonról van szó.
És mégsem éreztem azt, hogy akkor én most inkább felállok. Feltámadt bennem, a harci ösztön, hogy majd én, majd én megváltom a világot.

Aham. Na persze.
Múlt szombaton olyanokat mondtam még Charlienak, hogy imádom ezt a munkát, a véremben van, de annyit kivesz belőlem, hogy néha úgy érzem csak a testem tér haza, az mozog, de csak egy zombi, a lelkemet kiszipákolta a munka. Talán most kellene még kiszállni, mert később már kötődnek hozzám a gyerekek, és olyan tisztességtelen lenne velük szemben.
Charlie erre azt mondta, hogy adjak még időt magamnak, meg fogom tudni szokni én ezt, átcsoportosulnak majd az energiáim, lesz majd több, vagy megtanulok energikusabb lenni.
Mondta ezt épp ő, aki a legnehezebben viseli a hektikus időbeosztásomat a munkában, hisz este kilenckor még simán változhat, hogy mi lesz reggel, és soha nem lehet tudni pontosan mikor érek haza.
Így többnyire ő vásárol be, ő főzi a vacsorát, és szenved attól, hogy nem EGYÜTT vásárolunk, EGYÜTT főzünk, stb..

Én ezt a munkát lefikáztam az elején, hogy milyen jól elleszek majd, mint a befőtt. Koppantam.
Mondjuk jó értelemben, mert unalomról szó sincs, kihívás minden szempontból, főleg emberileg: tologatom a határaimat kifelé, nem is kicsit.
Amúgy szakmailag is lehet ebbe pakolni, rengeteg ötletem van, írni kellene őket, míg el nem felejtem.
És hát egy saját otthonban... Ahol én mondom meg a tutit...

Huhh!
Az a jó, hogy van egy kis időm.
Februárban megy el nyugdíjba, akinek a helyére kerülhetek.
Január elejétől venném át a dolgokat szép lassan, helyettesíteném, míg végleg el nem köszön.
Utána eldönthetem, hogy vállalom e, vagy visszamegyek Margóékhoz.
Most a következő két és fél hónapban az anyagi és számlázásos részbe is belevetem magam Margó irányítása alatt, aztán januárban már egyedül működgetnék amott, próbálnám összerakni a saját vezetési stílusomat.
Ha meg nem megy, akkor szépen visszamegyek Margó szárnyai alá, hisz nem termett mindenki vezetőnek, valakinek beosztottnak is kell lenni.
Szerintem ez így korrekt, kedvemre való.

A lányaimért fáj a szívem, a másik otthon lányaitól meg tartok kicsit.
Az jó, hogy az otthonok között van átjárás, nem szakadunk el egymástól teljesen.
A másik otthon lányait meg meg fogom szeretni, amint közelebbről megismerem őket, hisz ők is csak gyerekek, sérült gyerekek, és ezt SOHA nem szabad elfelejtenem.

Ja, és ezt csak Margó, a szakmai vezető, az igazgató, a leköszönő kolléga, Charlie és én tudjuk. Mert titok.
És most már ti is, mert bízok bennetek. Köszi, hogy vagytok nekem! :-)

Titkok

Mostanában azt kell gyakorolnom, hogy mielőtt bármit mondok, vagy leírok, előtte végig kell gondolnom, hogy lehet e,titka e ez bárkinek?

Mert most egy olyan hullám van, hogy mindenki velem osztja meg a dolgait, hozzátéve, hogy "Jajkérleknemonddelsenkinek!".

Erre meg pont ráerősített Teó (volt évfolyamtárs, aki sok információval szolgál mostanában állás ügyben), akiben meg nem áll semmi információ, persze ő külön kéri, hogy senkinek ne beszéljek erről vagy arról. Aztán ő meg mond itt egy kicsit, beszél amott valamit, én meg csak kapkodom a fejemet. 

Szóval megírtam, majd megmondtam neki szóban is, hogy legyen szíves ő is hasonlóképpen eljárni, mint ahogyan ő elvárja. Meg sem sértődött, szerintem tudja magáról, hogy indiszkrét néha.

Hát jó.

Így most már jól meg kell rágnom minden szót, mert én bizony korrekt szeretnék maradni. Ez van.