Megmutatott egy levelet, amit az egyik hálás anyuka írt neki. Nagyon szépeket írt Belami munkához való hozzáállásáról, tudásáról és modoráról. Annyira büszke vagyok rá. Arra meg különösen, hogy neki ez a levélke fontosabb, mint az eddig kapott csokik és egyebek, mert ezt a levélkét elő fogja venni, ha épp rosszabb napok vannak, és nehéz türelmesnek, "jófejnek" lenni a kétségbeesett szülőkkel, síró gyerekekkel.
Másnap egyszerre indultunk délelőtt, ő Iluskához, én az irodába. Valahogy elnéztem az időjárást, úgyhogy sapka és kesztyű nélkül, vékony kabátban indultam el, jól át is fáztam, mire a munkából és edzésből hazaértem.
Komolyan nem értettem magam, hogy ezt hogy sikerült kivitelezni, mert mindig viszek sapkát, maximum a táskámban van. Most meg majd letépte a fejemet a szél. Meg különben is, hetek óta csomóan betegek körülöttem, vigyázok magamra, szedem a vitaminokat, mosom a kezemet ezerrel, aztán meg nem viszek sapkát. Nagyon haragudtam magamra.
Ahhoz képest, hogy pénteken este milyen szarul voltam, szombaton meglepően jól éreztem magam, a torkom fájt kicsit. El is mentem Charlieval az anyukájához, ott voltak sógoromék is, úgyhogy lehetett gyerekezni kifulladásig.
Este Kismacsó meghívta az egyik haverját hozzánk, de sok gondom nem volt ezzel, mert bevonultak Kismacsó szobájába mindenféle chipsekkel, csokikkal, és még hajnali háromkor is beszélgettek.
Persze vasárnap így elő sem jöttek délig a szobából, úgyhogy mi Charlieval elmentünk zsibpiacozni, tekeregni egyet. Kihasználtuk a napfényes időt, mert láttam az előrejelzésben, hogy délután már esni fog.
A torokfájásom meg elmúlt, úgyhogy ezt a pénteki botlásomat elég olcsón megúsztam.
Mondjuk a hangulatomat elég rendesen rongálta ez az átsuhanó betegség, szar kedvem volt egész hétvégén sajnos.
Vasárnap délután, mikor Kismacsó is visszament a kollégiumba, legszívesebben sírtam volna reggelig, valahogy megint visszajött az a gyász folyamat, hogy ők már felnőttek, én meg még mindig nem zárkóztam fel ehhez, csak áltatom magam.
Nyilván nem kell ezt komolyan venni, de újra, meg újra rá kell döbbennem, hogy micsoda energiám van abban, ha kiegyensúlyozott és pozitív vagyok, mert sajnos az alap természetem egyáltalán nem az. És amikor a szervezetem a betegség visszaverésén fáradozik, akkor az egyéb védelmi vonalaim is megrendülnek, már jön is elő a depresszív énem.
Valahogy így kezdődött a hét is.
Ma ügyeletes vagyok, bent jó most nekem az irodában, valahogy védett vagyok. Igaz, munkára eddig nem tudtam rávenni magam, de hol van még négy óra?
A bérletem a tornaterembe lejárt, ma nem veszek újat, talán holnap.
Amúgy az is előjött bennem hétvégén, hogy ez is minek, annyi energiám van benne, aztán alig látszik belőle valami, fáradt vagyok, unom az egészet. Persze a józan énem tudja, hogy edzeni nem felesleges, mert nyilván nem véletlenül ment át rajtam ilyen gyorsan a betegség, azért kellett hozzá a tökélyre fejlesztett immunrendszerem, ahhoz meg a sport.
Remélem hamarosan visszatér az optimizmusom.
