Úgy még soha nem volt...

Ugye észrevehető, hogy sok a kép mostanában, és kevés a személyes?
Mert most így vagyok.

Egységes színű a manikűröm és a pedikűröm, leheletnyi smink reggelente (akkor is, ha majdnem elkések miatta), legfontosabb küldetésnek számít napokig, hogy a szandálomhoz illő táskát találjak (sikerült, lásd vasárnapi bejegyzés), és rengeteg, rengeteg Girls, mert addig sem gondolkozok.

Kicsit sem vagyok rosszul, és depresszióm sincs, egyszerűen csak nem merem/tudom végiggondolni, hogy mi lesz, hogy lesz.
Ezt onnan is tudom, hogy ma el akartam mesélni a kolléganőmnek: mit éreztem a múlt héten fagyizás közben a játszó gyerekek között, és elkezdtem zokogni. És ebben a történetben megint nem magamat sajnáltam, és nem is szomorú voltam, hanem csak ijedt egy mondat miatt, amit Charlie mondott akkor. Egy mondat, amiből kiderült számomra, hogy ő még mindig nem veszi számításba azt, hogy elég kicsi a matematikai valószínűsége a közös gyereknek.

Erőfeszítés nem gondolni a jövőre annak, aki kicsit autisztikusan ragaszkodik bizonyos menetrendekhez. Energia összetartani magam, de megy. Nincs semmi baj, ha csak egy hétre gondolkozok előre.

Közben várom, hogy megszálljon az ihlet, és elkezdjek utánajárni a dolgaimnak, mert lenne minek.
-Nézetni kellene TSH-t, mert ezer éve nem volt.
-Terheléses cukor + inzulin sem ártana, de ezt is csak magam miatt.
-Ugyancsak minden hátsó szándék nélkül kellene letisztázni az immunológiai problémámat, az allergiámat, és a szemem érzékenységét. Gyanítom ezek egy része össze is függ itt-ott.
-Megígértem Charlienak, hogy elmegyek hallásvizsgálatra, mert k.rvára nem használom a hallókészülékemet, és szerinte meg kellene nézetni, hogy mennyit romlott a hallásom az előző vizsgálathoz képest. Abban maradtunk, ha minimálisat, úgy nem rugózik azon, hogy használjam a készüléket, ha viszont sokat, akkor elkezdem végre komolyan venni ezt az egészet, mert teljesen megsüketülni én sem szeretnék (nyilván).

Ezek után pedig nincs mese, el kell gondolkodni az egy darab fagyasztott emberkénk sorsán, hogy akkor mikor, hogyan, egyebek. Ennek érdekében el kell menni a Kaáliba, és még ott is írhatnak ki vizsgálatokat.

Na. Végül is mennyi időt adhatok magamnak minderre? Kellenek e egyáltalán határidők? Mikor jön el végre valamiféle lendület? Jó e, hogy ennyire a "mostban" vagyok, és nem tudok/akarok/merek előre gondolkozni?

Maradjunk abban, hogy most jó ez így. A többi meg alakul. Mert "úgy még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna". Na ugye?