"Kire ütött ez a gyerek?"

Belami mindenki szerint rám hasonlít.

Én sokáig nem láttam az arcában az enyémet, mert a szeme vad tüze az apjáé, és ahányszor a szemébe néztem, az apját láttam inkább. A természetében inkább tetten értem magamat, de a vadság, lobbanékonyság ott is öröklődött az apjától. Féltettem is miatta, mert tényleg nagyon meggondolatlanul tudott cselekedni, de az egyetem végére beért, már sokkal megfontoltabb lett.

Aztán tegnap átdobott egy képet magukról Ágival, mert kolléga esküvőjére mentek, és kértem, hogy hadd nézzem meg Ági sminkjét és haját, meg ahogyan összeöltöztek, mert ebben nagyon kreatívak szoktak lenni. Szóval jött a kép, és hirtelen megláttam magamat Belamiban. Aztán gyorsan arra is rájöttem, hogy miért. Ki van simulva, le van nyugodva, eltűnt a szeméből a lobogó vadság, és a tekintete is olyan már, mint az enyém. Ő tényleg az én felturbózott jobbik verzióm, végtelenül büszke vagyok rá.

Ahogyan Kismacsóra.

Ő igazából egyikőnkre sem hasonlít külsőre, nagyszülőktől szedte össze a szemszínét (kék), a magasságát (sokkal magasabb nálunk). A gesztusai és az érzelmi (számomra) furcsasága az apjáé, viszont a nyugalma, ocd-je az enyém, a mi családunkból jön.

Ő annyira erős, de soha nem kellett attól félnem, hogy verekszik, mert egyáltalán nem agresszív, az emberek szeretni szokták, egyből szimpatikus nekik, még a férfiaknak is. Tényleg nem tudnék senkit mondani az élete 25 éve alatt, hogy nem kedvelte, vagy kicseszett volna vele bárhol, bármikor. Jó szívvel emlékszik rá az óvónénije, szülinapi üzenetet kap az alsós tanítónénijétől minden évben, még most is, és az egyetemen is megjegyezték a nevét, pedig semmi extrát nem csinált, csak egyszerűen önmaga volt. 

Múltkor volt egy erre jellemző sztori, mert beszéltem valakivel, akivel ismerjük egymást már régóta ugyan, de csak felületesen, és nem tudta, hogy Kismacsó az én fiam. Más a vezetéknevünk, szóval valahogy rákérdezett, hogy nekem tényleg van gyerekem? Mondtam neki, hogy kettő is, és a nevüket is. És akkor meglepődött, hogy XY az én fiam? A kick boxos srác? Hogy az mekkora forma!  

Valami hihetetlen jó rezgései vannak, kisbabaként is, ha felvettem, inkább én nyugodtam meg, olyan jó volt magamhoz ölelni. Vele ritkán lehet mélyen szántó lelki beszélgetéseket folytatni, de tudom, hogy érzékeny, és szüksége van a megerősítésre neki is. 

Valahogy felragyog a nap a szívemben, ha meglátom őket, vagy csak beszélek róluk, vagy rájuk gondolok.