Beszéljünk inkább másról!

Annyira szürreális hetem volt, hogy múlt csütörtökön már azon gondolkodtam, hogy összeszedem a cuccaimat és világgá megyek, nem érdekel hová, csak el innen. 

Pénteken már indokolatlannak éreztem az előző napi felindulásomat (na jó, új ciklus indult, szóval..), de sajnos nem mennek jól a dolgaink Charlieval. Van ennek több oka, de nem hinném, hogy van kedvem/erőm erről mesélni. 

A fiúkkal viszont minden rendben, úgyhogy azt érzem, hogy bármi és minden megoldható. 

Kismacsó térde egyre jobb, talán lassan eléri a baleset előtti állapotot, mindenesetre a gyógytornász már engedélyezte a guggolást, kitörést, sőt, csinálnia is kell. A suli jól megy neki, és tegnap döbbentem rá a fürdőkádban ázva, hogy jövőre már diplomázik. Jó ég! Most buliztunk az érettségije alkalmából, meg Belami diplomáját is akkor ünnepeltük. Rohan az idő, közhely, de nagyon igaz. A kis barátnője is megvan, lassan kitalálhatok neki is egy blogos nevet.

Belami. Képzeljétek! Felkérték egy konferenciára előadónak, és addig-addig kutatgatta a témáját, hogy úgy néz ki, valamit felfedezett. Tegnap részletesen elmagyarázta, hogy miről van szó, már nem tudnám pontosan visszaidézni, de akkor értettem. A tüdődaganattal kapcsolatos. Én olyan elmondhatatlanul büszke vagyok rá! De a legfontosabb mégis az, hogy boldog, imádja a munkáját, Iluskát, az életét. Mit kívánhatna az ember ennél többet a gyermekének? 

Anyák napján mindkét fiú itthon volt.

Kismacsó ugyan jött és ment is, mert a barátnőjénél aludtak, de akkor is kaptam finom csokit, meg ölelést, Belami meg itt is aludt, és virágot kaptam tőle, meg jó sok beszélgetést. Megfizethetetlen érzés.