Panaszkodós, ventillálós

Többször is gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán érdemes e belefogni annak a leírásába, hogy mennyire szar most minden.

Biztos vagyok benne, hogy sokkal, de sokkal nehezebb helyzetekkel küzdenek sokan, de én akkor is azt érzem, hogy tele van a hócipőm. Úgy érzem magam, mint aki ketrecben van, és bármerre néz, csak a rácsokat látja. Teljesen elfogytam, nincs bennem lendület, az agyamra megy mindenki, néha már Charlietól is sikítófrászt kapok. 

Pedig neki sem könnyű.

A keresztanyjánál tett látogatása egyértelművé tette, hogy nem depresszióról van szó, hanem agyi leépülésről, olyanról, amilyen az apukájának, meg a nagyszüleinek is volt. Most még több a tiszta időszaka, de ha ez valóban olyan, mint az előbb említetteknél, akkor ez nagyon gyorsan fog változni, és nem jó irányba.

Na most, a keresztanyjának nincs gyermeke, csak egy élő testvére, meg a férjemen kívül egy másik keresztgyermeke. Charlie az unokatesójával próbált arról beszélni, hogy mekkora gáz van, meg az édesanyjának is elmesélte szépítés nélkül. Nem teljesen világos, hogy pontosan kis is mondta mindezt tovább a testvérnek, aki visszamondta a keresztanyjának. Az egésszel csak az a baj, hogy Charlie keresztanyja -nyilván- nem emlékszik az éjszakai ámokfutására, mert ez már csak ilyen. Szóval megsértődött. 

Az teljesen világos, hogy a testvére ezt azért csinálta, mert ő akar rendelkezni a testvére vagyona felett, és nem szereti, ha más is mocorog körülötte, mert nehogy már. Persze segíteni, azt nem akar. Szegény Charlie meg, aki valóban segíteni szeretne, jó elkaszálta magát. Ő akár írásba is adná, hogy nem tart igényt semmire, csak foglalkozzanak már a még élő keresztanyjával, de persze cseszheti, mert a többieket nem ez motiválja, hanem a szaros pénz. Én könnyen beszélek, mikor azt mondom neki, hogy hagyja a fenébe az egészet, hisz nincs érzelmi kötődésem a keresztanyjához. Neki meg van. 

Aztán itt van az is, hogy ő itthonról dolgozik, meg sokszor én is, és időnként teljesen egymás agyára megyünk. 

Nekem tényleg nincs könnyű természetem, meg borzasztóan igényelném, hogy néha egyedül lehessek. Ő viszont ki nem állhat egyedül lenni, lassan ott tartunk, hogy már azt is szóvá teszi, ha munka ügyben megyek el itthonról. Legszívesebben mindenhová elhurcibálna, de természetesen erre nincs ideje, így feszült, hogy elmegyek. Teljesen el van rugaszkodva a valóságtól, szerintem neki is kezd kisülni az agya a bezártságtól. 

Az, hogy elég más igényeink vannak töltődés szempontjából, mindig is egyértelmű volt, de át lehetett hidalni kompromisszumokkal. Most ez felborult, mert igazából alig lehet programot csinálni, maximum azzal variálunk, hogy hová menjünk kutyát sétáltatni, meg bevásárolni. Nem tudunk elutazni, hogy kiszakadjunk egy kicsit innen, nincs kulturális program, étterem, mozi, semmi. Estleg online minden, csak épp így is megállás nélkül a gép előtt dolgozunk, szóval na..

Olyan ez a vírus miatt kialakult helyzet, mint egy szép lassan ölő méreg, elszívja az ember összes energiáját, és agóniába hajszol. Akinek "valódi" gondjai is vannak, azt meg gyorsabban nyírja ki. Borzalmas. Én nagyon sötéten látom a helyzetet, meg egyre inkább a jövőt is. 

Persze azért jó dolgok is vannak, történnek.

Először is a legfontosabb: egészségesek vagyunk. A fiúk rendben vannak. Van munkánk. Van egy fantasztikus Mórunk, aki azért igyekszik bennünket jókedvre hangolni, sokszor sikerül is neki. Süt a nap épp, szóval annyira azért mégsem rossz a helyzet.