figyelem magam, és állítom le azonnal, ha kezdek rossz irányba menetelni.
Tegnap Belamit kísértem ki az ajtóig, megvártam, míg becsukódik utána a lift ajtaja.
Álltam ott még néhány másodpercig, közben valami érthetetlen, erős szorongás lett úrrá rajtam.
Az száguldozott a fejemben, hogy nehogy valami baj érje. Útban az egyetem felé. Hogy valakik belekötnek, mert olyan jól öltözött, azt hiszik gazdag, ki akarják rabolni, ilyenek. És hogy ő nem fogja hagyni magát, mert olyan. Teljesen mindegy hányan vannak, nekik fog menni, mert lobbanékony, az igazságérzete határtalan. Csak hát azoknál előkerülhet kés, bármi....
És itt állítottam le magam, mert ez nem normális így. Az aggódás igen, de ilyen történetek kifuttatása egyáltalán nem, szóval elég.
Kismacsónak meg versenye lesz.
Ez is. Egyáltalán nem örülök ennek a verekedős sportnak alapból sem, de a versenytől frászt kapok, komolyan.
Nyilván érzi ezt, mert amennyire csak lehet igyekszik megkerülni engem ebben az egészben, és az apjával szövetkezik, intézkedik.
Szombaton, mielőtt elvitte őket az apjuk hétvégére, próbáltam beszélni erről Kismacsóval, de nem igazán fogta, hogy mi a problémám (vagy csak nem akarta fogni).
Közöltem vele, hogy szeretnék tudni ezekről a dolgokról, nem csak véletlenül megtudni. Továbbá érdeklődtem, hogy ki írta alá a beleegyező nyilatkozatot, bármit, mert a felelős én vagyok érte.
Mégis milyen verseny ez? Ugye nem valami sufni baromság védőfelszerelés nélkül?
Kérdéseimre hellyel-közzel választ kaptam, de muszáj lesz beszélnem az ex férjemmel, bármennyire is nincs kedvem hozzá.
Szóval hiába 22 és 16 évesek, az aggódás nem szűnik, sőt... Maximum új szintet lép.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése