Zsák a foltját

Mi Charlieval nyilván azért érezzük olyan jól magunkat egymás társaságában, mert szörnyen egy húron pendülünk.

Csak ma történt, hogy
-mindent az utolsó percre hagyunk, aztán jól mutogatunk egymásra, ami a végén röhögésbe fullad, mert egyikőnk sem jobb, de tényleg.
-reggeli után csak egymásra néztünk, és uzsgyi vissza az ágyba hülyéskedni, mert neki videót vágni nem volt kedve, nekem meg takarítani.
-este megfürdött, végre elkezdte összerakni a videót, mire én kitaláltam, hogy vigyük ki Belamit a vasúthoz, mert esik az eső, fúj a szél, szegény, szegény kicsikémmel mi lesz így.
Persze épp letisztítottam az arcomat a puhításhoz, a zsíros hajam hátra volt kötve valami rémes dm-es lila kendővel, de magamra kaptam a kapucnis kabátomat, meg a csizmámat, aztán mentem velük.
Az autóból ki sem szálltunk, csak Belami ugrott ki a vasútnál, mi meg a fejünkbe vettük, hogy ebben a szemerkélő esőben még kocsikázunk kicsit. Javaslatomra a régi laktanyához mentünk, amit még sötétben soha nem láttam, hát horrorisztikus volt, de tényleg.
Komolyan nem értem hogy lehet két negyvenes ennyire gyerekes.
Megzavartunk egy titkos légyottot, és vihogva remegtem, hogy mikor tántorog elénk valaki a sötétből. Előre leszögeztem Charlienak, hogy semmilyen körülmények között nem állunk meg senkinek, épp elég horrort láttam már, hogy tudjam: minden csak elterelő hadművelet, amúgy "csak" ki akarnak nyírni. Majd telefonálunk a rendőrségnek, mentőségnek bármit látunk, mert én kérem nem dőlök be semmiféle tántorgásnak, horrorokon szocializálódtam.
Természetesen nem történt semmi ilyesmi, de én annyit borzongtam abban a néhány percben, hogy ma már nincs igényem többre.
Nem vagyunk mi normálisak. ;-)