Charlie meg én

Vannak gondjaink.
Az indulatok időnként az egekbe csapnak, de ez várható volt.

Charlie apának teremtődött.
Neki a gyermek fontos, ha nem a legfontosabb.

Mikor 2007-ben találkoztunk, én szinte azonnal elmondtam neki, hogy nekem természetes úton már nem lehet gyerekem.
Megkérdezte, hogy vállalnék e nehezebb utat, hogy legyen közös.
Beleegyeztem, és természetesnek tűnt, hogy azonnal sikerülni fog, hisz kétszer már sikerült.

Na, az elkövetkezendő nyolc évben megtanultam mi a magyarok istene ez ügyben.
Nem, és nem sikerült, ráadásul a vetélés gyötrelmeit is át kellett élnünk, nem is egyszer.
Ezekben az években megtanultam, hogy semmi nem biztos, és semmiből nem következik biztosan semmi. Nehéz, fájó lecke volt, de azt hiszem bevéstem rendesen.

Annak idején én egy, azaz egy darab lombikban gondolkoztam, aztán mikor már a nagyon sokadiknál jártam, akkor a 40. életévemet tettem meg lélektani határnak.

Hát ez eljött.
Kimondtam, amit ki kell mondani, és felkészültem minden rosszra, ami emiatt történhet velünk, a házasságunkkal.

És forrong most minden.
Sok Charlie "nem szeretem" munkahelye, az én kőkeménységem, a testvére könnyen jött, hamarost apasága, egyéb viszonyulások.

Én ezt nem így akartam, nem így terveztem.
Ezt dobta a gép, és most fogjuk erősen a hajó korlátját, hogy le ne fújjon bennünket a szél, bele a háborgó tengerbe, bár vannak pillanatok, amikor már legszívesebben én ugranék, mert nem bírom.

Szombaton, mikor hazaértem Tűztől, és megint, és újra összevesztünk, akkor nekiszegeztem a kérdést: -Szerinted mi el fogunk válni?
Teljesen sportszerűtlen mélyütés volt ez részemről, de én ilyen vagyok, akarom tudni a legrosszabbat.
Épp képeket szerkesztett a számítógépen, mikor az íróasztalnak támaszkodva ezt kérdeztem.
Nyakamban volt még a sálam, mert vásárolni indultam a veszekedés előtt, és megakadva az öltözködésben álltam ott, teljesen tanácstalanul.
Felnézett, és annyira fájdalmas volt a tekintete, hogy inkább abbahagytam. Letekertem a sálat a nyakamból, kimentem a konyhába összepakolni, hogy majd vele tudjak menni az ő családjához ebédre, ahol ott a várandós sógornő is. Mert ez a dolgom, mert hozzá tartozok.

Később gyöngéden felvetettem, hogy el kellene mennünk párterápiára.
Azt mondta nincs értelme, még magához sem tud teljesen őszinte lenni, nemhogy egy idegen emberhez.

Kértem, hogy szeresse magát.
Úgy érzi ez soha nem fog neki menni.

Én meg nem értem.
Azt hittem, hogy mindenki szereti magát, és csak valami elfajzottság volt nálam, hogy pár évig én sem szerettem önmagam.

Nem tudom mi lesz, hogy lesz.
Csak azt tudom, hogy nagyon erősen kell inkább egymásba kapaszkodni, nem a korlátba.