Tragikomikus

Én nem tudom, de az ág is húz most bennünket, nagyon unom már.

Csütörtökön olyan tragikomikussá vált az este, hogy egy ponton túl már csak nevettem.
Az egész nap nem volt könnyű: elhanyagolt gyerekek, válásos ügy, és csak dőlt rám a sz.r, ahogy kell.
Munka után Charlieval elmentünk Tűzhöz a telefonkártyákat intézni, benne leszünk a flottájában, ahol dolgozik, így sokkal kedvezőbb, és ingyen is beszélünk egymással. 120 km oda-vissza, igazán semmiség.
Csakhogy! Zuhogó esőben, ha elromlik az ablaktörlő, nos az nagyon gáz. És mi így jártunk visszafelé, ráadásul egy forgalmas út kellős közepén. Nagyon lassan, valahogy elgurultunk a legközelebbi város vasútállomásához, de halálfélelmem volt, mert nem lehetett kilátni az ablakon, és Charlie így vezetett. Próbálta megcsinálni az ablaktörlőt, de esélytelen volt, teljesen beragadt, készpaszszevasz.
Telefonáltam Anyumnak, aki küldte az egyik öcsémet értünk, amire Charlienak a következő volt az észrevétele: -Hát ezzel nem javultak az életesélyeink, inkább mennék vonattal.
Kipakoltunk az autóból, mert persze bevásároltunk, miért is ne. Volt két hosszú bagett is, lógott ki a Charlie által utált műbőr szatyromból, ő meg méltatlankodott, hogy úgy nézünk ki, mint két kisnyugdíjas, aki felpakolva megindul a világba.
Aztán pisilnem kellett, de a vasúton este hétkor bezárt a nyilvános vécé, úgyhogy aki hét után utazik, és rájön, az csinálja, ahogy és ahová akarja. Ha igazi lázadó lennék, akkor letoltam volna ott, és a zárt vécé elé pisiltem volna. De nem, kinyomoztam, hogy szemben van egy kocsma, ott lehet pisilni.

Na. Ez a kocsma tényleg az volt, az az igazi, lepukkant talponálló. Először Charlie bement, engem meg kint hagyott a műbőr szatyrommal, amiből lógott ki a bagett, és tartottam az esernyőt is magam felett, mert zuhogott, meg sötét is volt, és akkor elsuhant az arcom előtt egy denevér, én meg elkezdtem röhögni. És nem hisztérikusan, hanem igazán jóízűen: kinevettem magamat, ezt az egész cirkuszt magam körül.
A vécé össze-vissza volt hányva, és igyekeztem semmihez sem hozzáérni, meg nem venni levegőt az orromon, de nem tudtam abbahagyni a vihogást, mert eszembe jutott valaki, aki -szerintem- nagyon finnyás, és úri (amúgy a blogját olvasom, és nem is ismerem), hogy ő most mit csinálna, mit kezdene törölgetni a kis fertőtlenítős törlőkendőjével, és hányszor kenné be a kezét a folyékony kézfertőtlenítőjével, meg egyáltalán, milyen fejet vágna egy ilyen helyzetben.
Utána már csak egy hatalmasra nőtt fekete macskának udvaroltam, aki a bokorból villogtatta rám a sárga szemeit, hogy át ne szaladjon itt előttem keresztben, mert elég ez mára nekünk.
Mire az esernyő alatt megeszegettük az egyik bagettet Charlieval, addigra az öcsém is megérkezett értünk, és (amint látszik) egyben hazaértünk.

Az autóért Charlie pénteken visszament, és ott meg is csináltatta az ablaktörlőt, szerencsére nem volt igazán nagy baja, 6000 forintunkba fájt.

Ma meg...
Vasárnap szüretelni megyünk Anyuéknak, hát ezt minden évben kollektíven utáljuk, alig bírok a fiúkkal, mert nyígnak, nyavalyognak, de amúgy én is.
Persze Anyuék még ma este esküvőre is mennek, és sminkeljem ki, Charlie meg menjen üdvözlőlapot venni, imádom, ahogy osztja az egész hétvégémet.
Persze Charliet jól megbüntették a városban, mert húsz perc eredménytelen körözés után egy szabad parkolóhelyért megállt valahol, de ott meg nem lehetett volna, szóval jó drága ez a hülye üdvözlőlap.

Ma már nem annyira van kedvem nevetgélni ezen, sőt kikérem magamnak, hát hengeredjen már le rólunk ez a pechszéria!