Rosszkedvem nyara

Vagyok ám, meg írtam is posztot, csak nem fejeztem be, most meg már nincs is kedvem hozzá, szóval az marad vázlat.

Most ilyen van.
Kedvetlen és energiátlan vagyok. Foghatom a melegre, meg mensi előtti feszültségre, esetleg apróbb történésekre, de úgyis mindegy. Nem?

Valahogy nem jó úton járok most.
Beszólok, ahol és akinek csak lehet, akaszkodok, tombolok. Kő kövön nem marad.
Ráadásul akkor sem vagyok kedves, amikor én azt gondolom, hogy az vagyok.
Belami szerint rém barátságtalan vagyok, de azért nem hagyom eltájolni magam teljesen, mert ez zsarolós szövegkörnyezetben hangzott el.
Kismacsó egy hang nélkül ment el az apjához pénteken, és bár vasárnap azt állította, hogy azt hitte alszok azért, nekem ez gyomorszájas volt akkor is.
A szombati családi ebéden Charlie 10 évvel fiatalabb tesója és párja bejelentették, hogy már hárman lesznek a jövő heti esküvőn, el is ment az étvágyam rögvest.
Igazából várható volt, meg nem is sajnálom tőlük ezt az örömöt kicsit sem, de azt azért senki ne várja tőlem, hogy ultrahang képeket, meg videókat fogok nézni, mert biztos, hogy nem. Sőt, szívem szerint többé nem is mennék semmilyen közös programra, és ahogy magam ismerem, meg is teszem. (Nem vagyok rá büszke, de kerülöm az ilyen helyzeteket.)
Persze vasárnap már végigsírtam a takarítást, és nyugodtan telebömbölhettem a porrongyot, és áztathattam a porszívót a könnyeimmel, senki nem volt otthon.

Valamivel most jobb.
A sírás mindig kitisztít kicsit, és elég régen nem sírtam már a nyomorom miatt.
Persze a probléma nem lett megoldva, továbbra sincs közös gyerekünk Charlieval, de már nem rág úgy belülről, mint szombaton.

Sarokba szorított állatnak éreztem magam, és érzem, ha megpróbálom ezt végiggondolni. Tele vagyok rossz gondolatokkal, dühvel, frusztráltsággal. Néha úgy érzem, hogy tudat alatt Charliet hibáztatom mindenért, ezért gyilkolom, ha a kontrollom elhagy.
Aztán meg totál az elfogadás útjára lépek, hisz könnyebb úgy, majd Charlie egy-egy mondattal bűntudatot ébreszt bennem, hogy én ezt meg merem engedni magamnak (hisz van még fagyasztott embriónk), ettől dühös és frusztrált leszek, elkezdem gyilkolni... és a kör bezárul, kezdődik minden elölről.

Ugyan túléli e ezt az egészet a házasságunk? Lehetnek e más közös céljaink? Tudunk e együtt élni majd, ha esetleg biztos lesz: nekünk nincs remény közös utódra? Elbír e ő ezzel a teherrel? Elbírok e én ezzel a teherrel?

Tudom, hogy most mit mondana.
Még ne gondolkozzunk ezen!
De én nem tudok kibújni a bőrömből, látni akarom a lehetséges jövőket. Azonnal, mindet.
Persze nem lehet.

Csak... Nem jó a szakadék szélén billegni sokáig.
Mert képes vagyok, és ugrok. Hogy túl legyek végre a lehető legrosszabbon.

Nem így kellene.
Reménykedni illene, üdvözült arccal, vallásos áhítattal a jövőbe tekinteni. Óh, be kár, hogy nem megy!
Csak a fröcsögő rosszkedv, a gyilkos indulat, az játszik.

Pedig mily sok energia ez! Ha átforgathatnám, újraminősíthetném jó energiává!
Azt kellene.

Ha nem lennék ilyen rohadt fáradt, energiátlan, és nem lenne ez a kurva meleg.
Azt hiszem a lehető legjobbkor van, hogy szabadságra menjek a jövő héten.
És összeszedjem magam, de sürgősen... nagyon sürgősen.