A só

Tegnap kicsit a "só mesében" éreztem magam.
Tudjátok, amiben a kis királylány azt mondja az apjának, hogy úgy szereti, mint a sót, az öreg meg megsértődik erre. Aztán a só elvonás után ráébred, hogy mennyire fontos is ez neki (a só), csak már észre sem vette. Végül rájön, hogy nem is volt akkora hülyeség ez a párhuzam a só meg a szeretet között.

Nálam az a csavar, hogy tudtam: Charlie nekem egyenlő a belélegzett levegővel, azaz kell, fontos, mert megfulladok.
Csak épp én is megfeledkeztem erről, mert annyira természetes volt már: Charlie velem van = beszívom a levegőt, kifújom a levegőt.

Már tegnap este elkezdett minden bajom lenni, hogy nincs velem.
Lujzival tekertem hazafelé Anyuéktól, és a sétálóutca végén bevártam Belamit, hogy megpuszilgassam, mielőtt visszamegy az egyetemre, máskülönben pont elkerültük volna egymást.
Ahogy ott álltam, láttam sok párt, amint egymás kezét fogva sétáltak. Belém mart, hogy milyen magányos is voltam Charlie előtt, és mennyire jó nekem, hogy erős kezével fogja az én kezem.
Bevillant az is, hogy ez nekem már annyira természetes, pedig nem szabadna, hogy az legyen.
Elöntött a hála és a szerelem, és boldog voltam, hogy már nem 2005 táján vagyok, mikor pont ilyen egyedül tekertem, talán ugyanezen a sétálóutcán, ugyanezzel a biciklivel.

Később beszéltünk, és ő ki is mondta, hogy mennyire hiányzok, milyen nagyon messze vagyok most. Én meg csak helyeseltem, képtelen voltam bővebben kifejteni. Nem tudom miért.
Belül sokkal intenzívebben élek, kívülre ez nem mindig jön le.
Pedig el kell mondani, mert fontos. Az egyik legfontosabb.