Ez a hétvége

Nem volt ingerszegény.
Pénteken barátnős kávézás volt, 16 órakor találkoztunk, 22 óra előtt keveredtem haza. Hihetetlen gyorsan eltelt az idő.

Szombaton csak a szokásos.
Mostam, bevásároltunk, Charlieval felváltva főztünk: ő elkezdte, és befejeztem.
Aztán extraként Kismacsó elvitt moziba. Az "AZ" második részét néztük meg, mert közös szenvedélyünk a horror. Szerintem ismét inkább vicces volt, meg ijesztgetős, de félelmetes semmiképpen. Jól szórakoztunk ketten: a fiam és én. 💜

Vasárnap meg szüret.
Belami ezen a hétvégén Iluska édesanyjánál vendégeskedett, úgyhogy hárman mentünk Anyuéknak segíteni. Szerencsére elég hamar végeztünk, maradt idő délutáni sziesztára, meg összepakolásra Kismacsónak, mert ő már ment is vissza Budapestre.

Azt hiszem ma már csak sorozatot nézek, meg olvasok esetleg.
Mondtam már? Egy jó régi sorozatra kattantunk rá Charlieval: a Maffiózókra. Annyira tetszik, pedig évek óta mindig arrébb toltuk, ha elénk került. Aztán hirtelen nem volt jobb ötlet, most meg alig tudok róla leszállni.

Szép estét kívánok mindenkinek!

Mozi, meg ami eszembe jutott erről

Amúgy kösz, jól vagyok.
Tegnap dolgoztam, elvittem moziba a gyerekeket, ami látszólag egy szuper pihentető program, de nem az. Ezt nyugodtan elhihetitek nekem.
Ettől még nagyon jó közös élmény volt, biztosan sokáig emlegetni fogjuk.
Vasárnap vagyok legközelebb beosztva, utána tizenegy napig nem. Picit kifújom magam. 😉

Mozi.
Charlieval is voltunk halloween party helyett, sajnos nekem nem jött be. Ezt néztük, és lehet, hogy én vagyok egyszerű, mint a faék, de nekem zagyvaság volt, és hatalmas csalódás.
A kritikák szerint mestermű, és tele a film metafórákkal, amik napok múlva sem engedik az embert. Hát... én ahányszor csak rágondoltam utána, csak a pénzt sajnáltam, amit a jegyekért fizettünk, kb. ennyi érzelem volt bennem a filmmel kapcsolatosan.

Erről eszembe jutott egy sztori.
Én soha nem rajzoltam ügyesen, a legjobb barátnőm annál inkább. Iszonyatosan jó kézügyessége volt, csodáltam ezt a képességét. Legtöbbször ő rajzolta meg a rajzórán kapott feladataimat, én meg kicsit rádolgoztam, hogy ne lehessen észrevenni, hogy egy ember csinálta, mert egy osztályba jártunk gimnáziumban is.
Ez a rész már nagyon ment, mert a szemem és a saját ízlésem megvolt, szóval sokszor előfordult, hogy jobb jegyet kaptam a végén, mint ő, ezen -szerencsére- jót mulattunk.
Aztán egyszer beteg volt, vagy nem ért rá, már nem tudom, de egy csendéletet kellett egyedül festenem otthon (szorgalmi házi).
Mivel semmi érzékem nem volt a valóság hű visszaadásához rajzban, elkezdtem mázolni, ahogy jött, kicsit furcsa lett az egész. 
És vazze' nemcsak ötöst kaptam, hanem kiállították a nyomi festményemet, évekig a gimnázium könyvtárának előterében csúfoskodott.
Ja, és azért külön dicséretet kaptam, hogy a rajzlap formája sem volt szokványos, az átlagos téglalapból le volt vágva egy pár centi. Azt most inkább hagyjuk, hogy azért vágtam le, mert mikor kezdtem, azon a részen elb.sztam valamit, és nem volt több lapom otthon, úgyhogy levágtam az elbénázott részt.
És tudjátok miért kaptam ötöst és állították ki a festményemet? Mert a rajztanár szerint "művészi" volt, formabontó, absztrakt. (Az absztrakttal egyet kell értenem.)
Ennyit arról, ha valaki egy helyre hord egy csomó mindent (a filmben "metafórákat", esetemben színeket és formákat) minden meggyőződés nélkül, majd ez valakinek tetszik, míg másoknak rohadtul nem.
Értitek? Nekem a fenti film olyan volt, mint a festményem.
Nem tudom Aronofsky így volt e a saját filmjével, mint én a festményemmel, de engem semmiről nem győzött meg. A színészek viszont jól játszottak, főleg a főszereplő (úgy tudom a rendező a párja).
De ez csak az én véleményem, ne hagyjátok magatokat befolyásolni!

Horror éjszaka, hárman

Tegnap szépen teljesítettem az ütemtervet, úgyhogy délután már sorozatot néztem, reszelgettem a körmeimet.
Charlie mondta, hogy munka után vesz ő kenyeret, ki se dugjam az orrom a lakásból, mert gyakorlatilag folyamatosan zuhog az eső.
Aztán csak addig gondolkodtam, hogy kitaláltam: menjünk késő este moziba, természetesen horrort nézni. Kismacsó lelkesen helyeselt, mert ezt aztán tényleg tőlem örökölte, ő is szereti ezt a műfajt. (Belami múlt héten látta valami kedvezményes egyetemi jeggyel, szerinte egy rakás sz.r az egész, de ő pont nem szereti a horrort, nem is értem miért nézte meg.)

Na jó, nem vagyok erre büszke.
Mármint, hogy szeretem a horrort. Kicsit beteg dolog, de mentségemre szóljon, hogy mindent én sem nézek meg.
Az "Az"-ra egyszerűen kíváncsi voltam, mert tele van vele minden, én meg megyek a csordával.
Azért a film vetítése előtt odasúgtam Kismacsónak, hogy véleményem szerint én most veszélyeztetem őt, mert hétköznapon, este 21.30-kor kezdődő horrorra viszem magammal.
Azt súgta vissza, hogy ne aggódjak, magától is megnézte volna, és különben is, 17 éves elmúlt, mindjárt nagykorú. Hát ja.

A film nekünk tetszett. (Bocsánatot kérek attól, akinek ez mérhetetlen csalódás.)
Egy csomószor nevettünk, mert a feszültséget gyakran humorral oldották, és megmondom őszintén, én néhányszor akkor is felvihogtam, mikor elvileg nem kellett volna. (A bohóc alienes szája nekem inkább vicces volt, mint félelmetes.)
Összességében az volt az érzésem, mintha valamiféle horror paródiát néztem volna, szóval azt hittem nem fekszi meg a gyomromat.
Ennek ellenére valami rémeset álmodtam, szóval csak megütött az a szál, hogy a bohóc mindenki legnagyobb félelmét jeleníti meg. (Leírtam, hogy mit álmodtam, aztán töröltem, mert nem adom ki a legnagyobb félelmemet mégsem.)

Anyuuu!

Tegnap, két éjszakai műszak után után azért csak fáradt voltam már, úgyhogy még ebéd előtt aludtam egy jót.
Aztán restaurálós órák jöttek, mert szempillát, szemöldököt festettem, volt pedikűr és manikűr, természetesen szép, élénk színű lakk is került az ápolt körmökre. 😉

Ma Charlie anyukájának a szülinapját ünnepeltük egy nagyon szuper vendéglőben, a hab a tortán Zozó volt, mert jó rég nem láttam.
Jaj, annyira imádom ezt a kislányt! Cérna kis hangján kiabál nekem: -Anyuuu! (keresztanyuból ennyit mond, de az édesanyja "anya", úgyhogy lehet tudni, hogy mikor, kinek szól) -és ezzel gyakorlatilag teljesen levesz a lábamról, MINDENT megengedek neki, ami nem veszélyes, gyanítom, hogy nagymamának is hasonló leszek: nevelje az anyja, én meg kényeztetem. 😍
Időnként, csak úgy, belefúrja a fürtös kis fejét a nyakamba, a pici karjaival átölel, na, az maga a mennyország, és Charlie rohadt irigy, mert minden erőfeszítése ellenére ezt csak nekem szokta csinálni.
Zozó imádja őt is, minden női fortélyát beveti (szép nézés, dacos toppantás, szemöldökráncolás ha nem ért a szóból), ha el akar érni valamit, mondjuk nincs nehéz dolga.
Zoé nemcsak szép, hanem jó is minden értelemben, az egész gyerek egy pozitív, mosolygós kis szeretetgombóc, annyira remélem, hogy mindig ilyen marad.
Ült az asztalfőn az étteremben, szépen eszegetett az etetőszékében, és ha összeakadt a tekintetünk, akkor félrehajtott fejjel rám mosolygott, és nem lehetett megállni, hogy ne vigyorogjak rá vissza tiszta szívből. Édes Kincsem!

Most pedig készülődök, mozizunk egyet Charlieval, mert ezt a filmet nagyon szeretné megnézni. Én nem annyira, de majd legközelebb én választok valamit.

Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat

Annyira sokféle volt ez a hét, hogy nehéz lenne egy szóval leírni.

Hétfőn voltam edzeni, kicsit untam, hogy még három nap van csütörtökig (mikor végre enyém a feladat, csakis az enyém), és este tízre moziba volt jegyünk családilag.
Kismacsó hozta fel vasárnap, hogy érdekli a Széttörve című film (ugye pszichológus akar lenni), úgyhogy rárepültem a témára, és már másnapra volt is jegyünk.
Az egészből a legfantasztikusabb pillanat az volt számomra, hogy mozi előtt kézen fogva sétálgattunk Charlieval, Belami meg Kismacsó előttünk mentek, és nagyban megbeszéltek valami csoda fontos dolgot, és én elolvadva néztem a két nagy culánkat, egyszerűen az ilyen pillanatokért érdemes élni. Utána meg a moziban én ültem Charlie meg Belami között, Kismacsó meg Belami mellett, és olyan végtelenül, hihetetlenül jó volt ott közöttük, érezni, hogy ott vagyunk mindannyian, ráadásul moziban, ami hab a tortán (imádok moziban, könyvtárban, kávéházban, dm-ben, turiban lenni).
Igaz, hogy éjfél bőven elmúlt, mire hazaértünk, és másnap reggel kelni kellett, de megért ez mindent.

Kedden megint voltam edzésen, az otthonba kaptunk egy pszichiátriai eset kislányt, kezdett elmenni a kedvem attól, hogy a felelősség csakis az enyém legyen.
A gyerek még aznap lelépett a lakásotthonból.

Szerdán volt a mélypont.
Én mentem a begyűjtött gyerekért (pszichiátriai eset), aki nem akart beülni az autóba, úgyhogy telefonálgattam össze-vissza, hogy ilyenkor mi van, mert abban biztos voltam, hogy nem fogok huzakodni egy 13 éves, 40 kilós kamasszal.
Végül a gyámja rábeszélte telefonon keresztül a visszatérésre, de sajnos olyan ígéretet tett a lánynak, amit nem tudott teljesíteni (pedig tényleg mindent megpróbált), úgyhogy a nap második fele őrjöngéssel telt, aminek az lett a vége, hogy rendőröket, majd mentőt kellett hívni a gyerekhez.
A cselekményt leginkább az "Ördögűzők" egyik jelenetéhez tudnám hasonlítani.
Volt egy pont, mikor a két tagbaszakadt rendőr rohant az udvaron keresztül a gyerek után, aki előtte levert egy vázát, majd megsebesítette magát a cseréppel (és azt állította, hogy a rendőrök vágták meg, pedig mindenki látta, hogy nem), én meg álltam az ablak mögött, néztem a versenyfutást, és elkezdtem nevetni. Na, egyáltalán nem jókedvűen, inkább hisztérikusan.
Végül kibírtam a buszmegállóig, miután elvitte a mentő a dühöngő gyereket, ott omlottam össze. Felhívtam Charliet, aki hozta a szokásos formáját: azonnal indult elém, úgyhogy már a tudattól megnyugodtam, hogy vele lehetek egész este.
Isteni szerencsének tartom, hogy szerdán még ott volt velem a kolléga, meg a gyermekfelügyelő, meg a szakmai egység vezető, mert szerintem azonnal felmondtam volna, ha nekem kellett volna irányítani az eseményeket. Kicsit csalódtam magamban, de csúnyán belenyúltam ebbe az egészbe, közben meg mégis szerencsém volt.

Csütörtökön megint sikerült edzésre menni, átvenni a dolgok nagyobb részét a nyugdíjba készülő kollégától.
Sátánka (magamban így nevezem szegény kislányt az ördögűzős jelenet miatt) a kórházban maradt mindenki legnagyobb nyugalmára, erre nem vagyunk felkészülve egy normál lakásotthonban, én nem is értem hogy képzelte ezt az elhelyezési bizottság, meg az illetékes gyámhivatal.
Jelenleg másik gondozási hely kijelölését kérte a gyám, nem tudom ez mikor realizálódik, de a többi lányunk fél Sátánkától, ma egész nap kérdezgették, hogy "ugye nem jön vissza?", a kollégák meg ugyancsak lázadnak, hogy ők ezt így nem vállalják, ez a gyerek ön és közveszélyes.

Péntek.
Azt hiszem elfáradtam.
Már a szolgálati telefon is nálam, összerándulok, ahányszor megszólal, f.szkivan' ezzel, nem lehetek ennyire bizonytalan magamban (amúgy de).
Nem mentem edzeni, úgy éreztem, hogy csak hajszál választ el attól, hogy beteg legyek a sok stressztől, valahogy nem esett volna jól. Végül megbeszéltem magammal, hogy a heti három megvolt, úgyhogy bezártam a szekrényembe a hátizsákomat, majd hétfőn valamikor elmegyek.
Aztán szedtem össze dolgokat Sátánkának, és bementem hozzá a kórházba.
Úgy terveztem, hogy leadom a nővéreknek, a közelébe sem megyek, kockáztatva egy újabb dührohamot.
Épp látogatási tilalom is van a kórházban, szóval megnyugodva csengettem a gyerekosztály ajtaján, hogy ez így sima ügy lesz, mikor megszólalt mögöttem Sátánka: -Szcsóókolom Lulu néni!
Úgy pördültem meg a sarkamon ijedtemben, hogy majd hanyatt estem.
-Szia! Nem vinni akarlak, csak hoztam neked pár dolgot -mondtam védekezően, tekintve, hogy a múltkor nem akart velem jönni "haza".
-Köszönöm! Már szívesen mennék magukhoz, mert zárt intézetbe fognak vinni -mondta szomorúan Sátánka, és a szívem máris össze-vissza tört. Ott állt előttem egy 13 éves rémült kislány, semmi, de semmi sátáni nem volt benne.
-Kerülhetek még vissza magukhoz? -kérdezte reménykedve.
-Őszinte leszek, szerintem nem fog menni.
-Most mi lesz?
-Pár napig még itt leszel, utána újra megvizsgálnak szakértők, és másik gondozási helyet jelölnek ki. Szerintem próbálnak neked valami megfelelőbb helyet találni, de neked is akarni kell a beilleszkedést.
Jöjjek hozzád látogatni? Hozzak valamit?
-Igen, nagyon szeretném. Tessék elhozni azt a fekete pólómat német felirattal, meg a fehér pulcsimat!

Itthon elmeséltem Charlienak, aki egyből azt kérdezte: -Nem kaphatna még egy esélyt?
-Charlie ő beteg. Komolyan az. Nekem a többi gyerekre is gondolni kell. Az ő nyugalmukra. És a kollégákra is. Életveszélyesen megfenyegetett mindenkit, és én úgy láttam, ha ledobja a láncot az agya, akkor meg is teszi, amivel fenyegetőzik.
Ám ha a bizottság mégis úgy dönt, hogy visszapakolja hozzánk, akkor én megpróbálom beilleszteni közénk. Egyebet most nem tehetek, és nem is akarok. Nem vagyok pszichiáter, nem vállalhatok felelősséget érte. Tényleg nem láttam még ilyet, mint szerdán, pedig elég sokat láttam és tapasztaltam már. Félelmetes és pusztító volt.

Most pedig elmegyünk Charlieval koncertre.
Pál Utcai Fiúk. 😍
Ezt a számot nagyon szeretem. És aktuális is nagyon. 31-én lesz tíz éve, hogy először találkoztunk mi ketten. ❤

  

Frontérzékenyen

Azok a napok vannak, mikor szörnyen öregesnek érzem magam minden szempontból.
Sajnos úgy néz ki, hogy érzékeny vagyok a frontokra, a vérnyomásom a béka segge alatt.
Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy ilyen kilencvenhat/ötvevalahányakat produkálok, ami miatt nem csoda, hogy hálni jár belém a lélek.
Komolyan, olyan néha, mintha víz alól nézném a kinti történéseket, le vagyok lassulva értelmileg és érzelmileg is.
Nincs rosszkedvem, csak aludnék egyfolytában, esetleg éjjel lennék fent valamennyit, mert azért ez maradt: bagoly vagyok.

Tegnap mindenki nagyon azon dolgozott, hogy felidegesítsen, de valahogy sehogy sem sikerült, pedig máskor kevesebbért is robbanok.
Reggel Charlie szívta a véremet holmi céges pólók miatt, amiből egy sem volt tiszta, és hiába magyaráztam, hogy lassan száradnak a ruhák most, nem tudok minden nap mosni, csak fújta a magáét.
Aztán szívességből elvittem másik lakásotthonból egy fiút a szájsebészetre, ahol négyszemközt leb.szott az orvos, hogy büdös a gyerek, és a fogai olyan állapotban vannak, hogy pár év múlva egy sem lesz neki. (Tizenhat éves.)
Kedvesen próbáltam elmagyarázni, hogy nagyjából semmi közöm a gyerekhez, csak én hoztam, és minden lehetősége megvan a tisztálkodásra, szájápolásra, de senki nem kényszerítheti ezekre, maximum megkérheti a gyakoribb művelésükre. Ráadásul a családban elkövetett hiányos táplálkozásáról ugyancsak nem tehetünk, mert nyilván nem sok kálciumhoz és egyebekhez jutott a szakellátása előtt.
Mondtam mindezt kókuszos illatosan, fényes, tiszta hajjal, egészséges mosollyal, senki nem mondhatja, hogy nem járok jó példával elől.
Végül abban maradtunk, hogy tolmácsolom a kollégám felé az aggályait, és angyali szelídséggel elköszöntem tőle. (Máskor valószínűleg elküldtem volna az anyjába, és megkértem volna, hogy foglalkozzon a saját dolgával, azaz húzza, tömje, mitomén'? a rossz fogakat, ne pofázzon más dolgába.)

A saját munkahelyemen a lányok meg vannak zizzenve pár napja, úgyhogy mikor beértem, olyanokat hallottam a gyermekfelügyelőktől vissza, hogy egy percre felszaladt bennem a pumpa.
Aztán kezdtem összerakni, hogy a történetben sántít valami, azaz vannak itt egyéb intrikák is, úgyhogy hagytam a fenébe az egészet.
Az van, hogy elhatároztam, semmilyen másod-, meg harmadkézből hallott információval nem vagyok hajlandó foglalkozni, csak azzal, amit nekem mondanak közvetlenül. Sok idegeskedést, meg bosszankodást meg lehet így spórolni.

Továbbra is áll, hogy vannak napok, mikor nem értem mit keresek a jelenlegi munkahelyemen, más napokon meg soha nem szeretnék mást csinálni, mint ezt.
Az biztos, hogy mégiscsak szeretném kipróbálni, hogy egyedül vezetek egy otthont (ennek időpontja egyre közeleg), tovább még nem gondoltam ezt az egészet.
Az viszont tuti, hogy a váltást nem bántam meg, és ez most azért jutott az eszembe, mert múlt pénteken ezt kérdezték tőlem, és nagyon meglepődtem, hogy erre opcióként gondolt az ismerősöm.
Megbánni? Ugyan! Az már kifulladt nekem, ez még nem.

Ma is "dolgoztam" délelőtt, mert elvittük moziba a lányokat, jött velünk Charlie is, úgyhogy na, ki lehetett bírni.
Utána siettünk haza, mert kötelező vízóra csere, és várjuk azóta is a hülye szerelőt.
Remélem meg sem próbál holnap jönni, mert rövid úton kinyírom, még egy napomat nem fog szétsz.rni. Nahát.  

Bejegyzés a kulturális élményeimről, ami minden átmenet nélkül átcsap Belami dicsőitésébe

Pénteken már kihoztam a leányzót a kórházból, mikor Charlie telefonált, hogy végzett a munkával, szívesen elvisz bennünket az otthonba. Nagyon megörültem ennek, mert épp számolgattam, hogy eléggé sietnem kell, hogy visszaérjek a mozira.
A könyvelő-t drámának írták, amit nem értettem, mert egy közepes akciófilm volt. Annak viszont jó, nem zsibbadt a lábam a film alatt, szóval lekötött. Szerintem inkább pasiknak való, de ízlés kérdése.

Szombaton pont fordítva esett, ugyanis a színházi előadás nekem nagyon tetszett, Charlienak kevésbé.
Acélmagnóliák. Ez inkább csajoknak való, kicsit olyan volt, mintha én is a fodrászüzletben ülnék, és hallgatnám a történéseket.
Üzemszínházas előadás volt, direkt az első sorban ültünk, mert így karnyújtásnyira játszottak tőlünk a színészek, és ezt nagyon bírom. Ahh, meg ohh! Imádom a színházat.

Kb. egy hosszabb lépésre ültünk a színpadtól. Ha kinyújtottam volna a lábam már lehet, hogy belelógott volna a kockás részbe, mert középen ültünk. (Nem az én képem.)

Ezen a képen a falon lévő keretet nézzétek, ami egy polc előtt van, a polcon meg körömlakkok. Halálosan jó ötlet.

Charlie panorámaképe telefonnal.

Aztán hazaértünk, beültem Belamihoz beszélgetni, ott is ragadtam hajnali fél egyig.
Belamival mi nagyon jókat tudunk beszélgetni, és annyira örülök, mikor összejön egy kiadós végre.

Ő most bekapcsolódott egy szervezetbe, ahol szinte pusziért (amúgy pontokért külföldi gyakorlathoz) előadásokat tart általános - és középiskolákban. Több témából, például szexuális úton terjedő betegségek, meg fogamzásgátlás, ilyesmik.
Egyszerűen imádja csinálni. Elméletei és gyakorlati praktikái vannak, hogy hogyan tudja a figyelmet megtartani, és tényleg izgalmas, jó előadást tartani negyvenöt percben.
Lubickol ebben az egészben, novemberben szinte minden hétre jut neki valami vidéki út, ahol egy nap több előadást is tart, sokszor eléggé különböző életkorú, és tudású gyerekeknek.
Pont ezt tartja amúgy kihívásnak, hogy minden korosztállyal megtalálja a hangot, meg kérdezzenek a gyerekek, ne legyen semmi tabu téma.
Arról álmodozik, hogy ezt orvosként is csinálja majd, inkább csak hobbyból, mert ez nagyon feltölti.

Belami szeret szerepelni, kiállni az emberek elé, megmérettetni magát.
Én sokáig azt hittem színésznek is mehetne, de ő nem szeret eljátszani dolgokat, ő tudást kíván átadni.
Adtam tippet neki, hogy ráképzéssel elmehetne szupervízornak is, van hozzá karizmája, érzékenysége, nyitottsága. A tapasztalat meg jön majd szépen az évek során.

Hogy honnan van mindenhez energiája?
Fogalmam sincs. Nem tőlem örökölte ezt a terrier természetet, mert én lassú, komótos, megfontolt vagyok, aki csak nehezen lépi át a saját árnyékát.
Belami a mai napig alig alszik, nála van mindig a notesze, hogy felírja a szerteágazó ötleteit, rímeket, amik bevillannak neki, mindent.
Folyton tervei vannak, amiket meg is valósít, és nem csak belekap dolgokba, hanem végig is viszi őket, hihetetlen sokoldalú ez a gyerek.
Most is, mikor mondtam ezt a szupervízoros dolgot, akkor máris kapta elő a fekete noteszét, amin a saját maga által kreált logója van, és írta bele.
Láttam, hogy az elején bele van írva egy nagy hármas szám, és be van karikázva. Kérdeztem tőle, hogy ez mit jelent? Elmesélte, hogy a Trónok harcában olvasta, hogy az egyik szereplőnek minden egyes nap három új dolgot kellett tanulnia. Ez lehetett bármi: egy szó, egy addig ismeretlen kifejezés, egy szokás, tényleg bármi.
Na, ezt ő magáévá tette, minden nap három új dolgot tanul, tapasztal. Este pedig végiggondolja, hogy mi volt az a három dolog. Így nem sikkad el.

Néha eltűnődök, hogy mennyire okos, és félek, hogy semmi újat nem tudok már nyújtani, mondani neki.
Aztán vannak ezek a hosszú beszélgetéseink, amikor rengeteg dolgot kitárgyalunk, és látom rajta, hogy még mindig tudok olyat mondani, amire nem gondolt, vagy nem olyan megvilágításban látta.
Nem tudok betelni vele/velük.

Mosolyogj!

Tegnap a mozival kicsit alá lőttünk érdeklődésileg az egyik korosztálynak, de én is csak kibírtam valahogy a mesét, pedig 41 éves elmúltam.
Volt közöttünk egy 8 éves kisfiú, azt hiszem neki volt a legmegfelelőbb a Trollok című film, de azért a 17 évesek is csöndben végignézték szerencsére.

Aztán a kórházban szétuntam az életemet, mire sikerült a gondozottunk orvosával beszélni, de végül sikerült, ma vihetem a kislányt vissza az otthonba. (A gyámjának kellene, de még mindig nincs neki kijelölve.)
A gyerekosztály tele van nagyon fiatal orvossal, harminc felett egyet sem láttam, plusz a kórház is új, a falon "magyar népmesék" rajzokkal, tényleg nagyon rendben van az egész.
Persze az anyukáknak itt sem tudnak ágyat biztosítani, de megengedik, hogy bent aludjanak a kisebbekkel, egy ágyban.
Nekem ez nagyon bejön, mert mikor a fiúk kicsi korukban kórházban voltak, akkor ezt még nem lehetett, és én sírtam szét az agyamat éjszaka, hogy mi lehet az én kincseimmel. (Amúgy nem volt semmi, mert aludtak, én meg már ott voltam nyitásnál, egészen zárásig, de tényleg nagyon féltem, hogy sírnak utánam egész éjjel, borzalmas volt.)

Kb. ennyi volt a napom, mert utána itthon sem nagyon csináltam semmit, megnéztünk egy részt Charlieval az Adlon Hotelből, vacsoráztunk, teáztunk, ilyenek.
Ehhez képest én úgy bealudtam, mint aki egész nap keményen dolgozott, fel sem keltem reggelig, pedig én az a megébredős fajta vagyok.

Ma a kórházas sztori miatt valószínűleg később érek haza, de mozit tervezünk Charlieval (nem, nem a Trollokat, A könyvelőt-t szeretnénk megnézni).
Holnap este meg színház. Végre! :-)
És Belami is itthon lesz hétvégén, szóval együtt leszünk mindannyian, alig várom.