Ma még kipihenem a pihenést

Tegnap este érkeztünk haza.

Az utóbbi bejegyzésem óta nagyon besűrűsödtek a napok, és a kontroll is kicsúszott a kezemből, de így volt minden jó, ahogyan volt.

30-án érkeztek sógoromék a gyerekekkel, velük szilvesztereztünk.

Kicsit tartottam ettől az egésztől, mert hirtelen rengetegen lettünk, és én Fonyódon pont a lelassultságot, a csendet szeretem. Mégis nagyon jó volt, szerintem mindenki nagyon jól érezte magát. Sokat voltunk kint, nagyokat sétáltunk, voltunk korcsolyázni, bár én ott csak néző voltam, de a forralt borocskámmal tök jól elvoltam. Annyira, hogy jól a fejemnek is ment, rendesen becsiccsentettem tőle, pedig csak egyet ittam, eskü. 

Velük volt a kiskutyájuk, aki már tizennégy éves, légcső szűkülete van, és éjszakánként ez úgy hangzik, mintha az életéért küzdene, pedig nem. Tök jól elvan, úgy néz ki, mint egy kis öreg úr, de közben ott van mindenhol, rendkívül gyorsan mozog, főleg a konyha közelében, imád enni. Én őt nagyon szeretem, hiszen ismerem, mióta hozzájuk került. Kettőt aludtak Fonyódon velünk, de én a kutyustól szinte egyáltalán nem, de végig arra gondoltam, hogy nem érdekel, inkább ezt hallgatom, minthogy ne legyen már. Ettől persze előjött később a Mórért való szorongásom rossz álmok formájában, mert engem nagyon nyomaszt, hogy emberi számítás szerint az ő nem él túl minket (bár ezt soha nem lehet tudni, ugye). 

Ők Mórral csak elviselik egymást, mert mindkettő tipikus egyke kutya, szóval másik kutyával nincs nagy haverság otthon, max átmeneti ideig. De tényleg nincs gond velük, a kicsi néha megugatja Mórt, aki ezt tudomásul veszi, és arrébb megy. 

Szilveszterkor rengeteget ettünk, meg társasoztunk, igyekeztünk kitartani éjfélig, mert mindenki álmos volt a kinti jó levegőtől.

Éjfél után millió csillagszórót elégettünk kint, meg havaztak a gyerekek, mert ott is esett az év utolsó napján (meg az elsőn).

Elsején délelőtt ők elmentek, délután pedig érkeztek Belamiék. 

Innentől szombatig velük voltunk, és igyekeztünk tartalmasan eltölteni az időt. Ó, én úgy élveztem! Rájöttem, hogy imádok babaúszásról, meg babaruhákról fecsegni, mert ez közelebb hozza a kisbaba érkezését hozzám. Ágin már látszódik, hogy várandós, nagyon szép kismama. 

Velük is voltunk sétálni, meg pizzáztunk az egyik napon. Társasoztunk velük is, és ez továbbra is nagy szó nálam, mert nem szeretek, de mostanában mindig élveztem, valahogy olyan jó hangulatúak, hogy kár lenne kimaradni belőle.

Sajnos rengeteget ettem a szépen evős napom után, elengedtem ezt a fonyódi tartózkodás idejére.

Futni voltam összesen kétszer, de ez nem kompenzálta azt, hogy este tízkor még rákívántunk Ágival a zsíros kenyérre savanyúsággal. Meg hasonlók. Inkább hagyjuk is, a mai nappal visszatértem az alapokhoz, és inkább nem mondom meg, hogy a reggeli mérlegelés mit mutatott. 

Ágiék elhozták az esküvői vágatlan videót pendriven, úgyhogy az egyik este programja ez volt. 

Olyan jó volt visszacsöppenni abba a napba, és képzeljétek, a videón elég jól mutatott a sminkem, valahogy mozgásban sokkal jobb volt, mint a befagyasztott pillanatokban. 

Tegnap sokáig aludtunk, aztán pakolászni kezdtünk.

Belamiék hamarabb elindultak, mert én még rendbe szoktam kapni a házikót, mielőtt elmegyünk. Volt még egy munkautunk Szekszárd felé (Charlie), utána értünk haza. 

Azóta mosok szüntelen. Szerintem ez a nap arra fog rámenni.

Majd még akarok írni valamiféle évzáró és -nyitó posztot. Meglátom. 

Szabadság vége, oltás, ilyenek

Holnap vége a szabadságnak, belenéztem a naptáramba, és brrr!, rengeteg mindent előjegyeztem magamnak.

Nehéz lesz visszarázódni a hétköznapokba, olyan gyorsan meg lehet szokni, hogy nem csörög a "másik" telefon, és nem is viszem magammal sehová. Hogy nem kell a munkához igazodni, hanem én irányítom a napomat.

Azért a második hétre összekaptam magam, és legalább az ablakokat megpucoltam, meg takarítgattam apránként, de van még rengeteg, amit meg kellene csinálni. Mondjuk selejtezni, mert az valahogy mindig elmarad. A fiúknál például, mert Belami elvitte a legfontosabb cuccait, úgyhogy áldását adta az egyéb ruhái eltűntetésére, és Kismacsónak is van rengeteg, amit selejtezni kellene. Az én szekrényemről már szót sem ejtek. Egyszer biztosan utolérem majd magam. Reménykedek.

Csütörtökön megkaptam az első oltásomat.

Persze nem a munkahely által, mert az megint csak behintáztatott, legalábbis eddig nem történt semmi az ügyben, pedig húsvét előtt harmadjára!!! írták össze az igényléseket. 

Aztán kedden felhívott a háziorvosom asszisztense, hogy mehetnék egy Astráért. Mondtam neki, hogy anyai ágon volt trombózis, szóval nem igazán ezt szeretném, meg a hatékonysága is ennek a legszarabb. Aztán csak beírattam magam, gondoltam, konzultálok doktor Belamival, aztán maximum lemondom.

Belami egy héttel korábban már átbeszélte ezt Charlieval, mert akkor ő vette fel ezt az oltást, de ő sokkal veszélyeztetettebb Covid ügyben, meg trombózis hajlam sem játszik, szóval őt rábeszéltem az oltásra, ahogyan Belami is. 

Belami egy birka türelmével rendelkezik irányunkba, úgyhogy azt írta, hogy utánanéz alaposabban, nyilván nem a fészen, meg hasonló helyeken, ott elég, ha én sokkolódok az emberi hülyeség miatt. 

Végül küldött számokat, meg ábrákat, aztán összefoglalóan elmondta, hogy ő felvenné az oltást a helyemben, és nem várakozna a munkahelyi oltásra, ami vagy lesz, vagy nem, mert egy nap is számíthat. Azt is elmesélte, hogy előtte nap Covid osztályon volt ügyelni, és becsukna mindenkit oda, aki "nem hisz" a Covidban. 

Csütörtökön reggel még hergeltem magam az ügyön, messengeren fárasztottam Belamit az egyéb kérdéseimmel, meg aggodalmaimmal, és úgy ültem be a semmire nem tartott háziorvosomhoz (ezt majd külön elmesélem egyszer), hogy biztos voltam benne, hogy le fogom mondani az oltást.

Aztán valami fordult egyet bennem, úgyhogy bementem, és minden kérdés nélkül tartottam a bal karomat, és csá'! Valószínűleg a helyére került, hogy valakiben meg kell bíznom ebben az ügyben, mert ahány ember, annyifélét mond, és én a fiamat választom. Pont. Onnantól teljesen megnyugodtam, átsétáltam a Mömaxba, vettem új tépőzáras szúnyoghálókat, meg bambusz rolót a virágaim elé az ablakba, és elkezdtem takarítani, virágokat zuhanyoztatni, ablakokat pucolni.

Este kilenc körül elkezdődött a hidegrázás, hőemelkedés, és én már ettől majd' meghaltam, ugyanis a fájdalomtűrésem a nullához közelít. Ekkor még inkábbb megnyugodtam abba, hogy jobb volt felvenni az oltást, mert én ennél többtől kinyúlnék, és nincsenek kétségeim, hogy a Covid azért ennél több, ha nincs szerencsém. És nekem nem lenne, amilyen a formám. 

Pénteken már "csak" a fejem fájt, de azon a gyógyszer sem nagyon akart segíteni, úgyhogy aludtam kis megszakításokkal, mert az meg működött, sőt alvás alatt a fejem sem fájt. 

Pénteken tőlünk indult a két fiú az apjához hétvégére, Belami ügyeletből ugrott be az öccséért, de oda már Kismacsó vezetett, mert Belami olyan fáradt volt, hogy állva aludt. Nem is tudom, hogy eddig hogy vezetett. Na, kb. addig voltam ébren, míg ők el nem mentek.

Szombatra minden bajom elmúlt, folytattam a takarítást, már csak a karom érzékeny picit.

Futás tervem így megint úszik, de nem érdekel, most a szervezetem el van foglalva az oltással, hagyok neki még pár napot, mielőtt megint futni megyek. Nem akarok bekapni semmit az oltás tetejére, ha lehet. 

Na, megyek, és folytatom a takarítást, meg közben majd megyünk azért levegőzni Mórcival, ahogyan eddig is, mert a napi három séta akkor is megvan, ha cigánygyerekek potyognak az égből. És ezen csak a Covid változtathatna, de nem hagyjuk.