Szombat, meg most még

Ahogy haladtunk a szombat este felé, egyre kevésbé volt kedvem koncertre menni.

Aztán, ahogyan történni szokott, nagyon jó kis esténk kerekedett. Végül nadrágban mentem (nem az új szoknyámban), meg vastagabb pulcsiban, rétegesen öltözve, mert a klub kinti színpadán volt a buli. Teljesen jó is volt így, csak akkor kezdtem fázni, mikor az autóhoz mentünk, de az ülésfűtés gyorsan feledtette ezt. Még ettünk egy sajtburgert, ahogy minden kultúrális esemény után szoktunk (haha!), és éjfél előtt itthon is voltunk. Persze nem tudtam elaludni, és mire sikerült, már kelhettem is fel, mert vasárnap reggel hatkor indultam dolgozni.

Na, ez kicsit sem hiányzott.

Próbálok erre az érzésre koncentrálni, mert hajszál választ el tőle, hogy visszavonjam a felmondásomat. Nem igazán értem magam, mert az ebből bejövő plusz pénz nem olyan nagyon sok, ellenben rengeteg lemondással, szervezéssel jár az egész, meg fáradt is vagyok folyamatosan.

Akor miért is?

Megszerettem a lakókat. Hiányozni fognak. Annyira képmutató a való világ, az ő világuk meg olyan kristálytiszta és egyszerű, szeretek közöttük lenni. Tűnődök a teljes álláson, de nem gondozó-ápolóként, mert a diplomámat nem szeretném azért sutba vágni.

Helyi szinten a lakásotthonok kezdenek bedőlni.

Egyre-másra mondanak fel az emberek (gyermekfelügyelők és nevelők), van olyan, ahol két ember maradt egy otthonra, ezért összevonások vannak. 

A nevelőszülők száma is egyre csak csökken, én nem tudom mi lesz így a szakellátással, meg úgy egyáltalán a gyermekvédelemmel. Ennyire még soha nem volt rossz a  helyzet, és tartok tőle, hogy még nem vagyunk a gödör alján. Én ezt látom belülről, simán elfogadom, ha másnak más a véleménye, de az enyém akkor is ez, mert ezt tapasztalom. 

Vajon ki kell e szállni a sűllyedő hajóból, vagy lapátolni tovább a beözönlő vizet, és várni a csodát?

Szerintem nem ma fogom megváltani a világot én sem.

Inkább megcsinálom holnapra a hennát a hajfestéshez, meg selejtezek egyet a ruháim között, mert lassan előrébb kerülnek a melegebb holmik. Meg ilyenek. Visszamászom a buborékomba inkább. Egyelőre. 

Elkeserítő

Vasárnap döbbenten olvastam a híreket, hogy már megint meghalt egy gyermek a nevelőszülőnél.

A tényeket nem tudtam kiválogatni a kitalált információk közül, valahogy nem is állt össze az egész történet. Ma már valamivel árnyaltabb a kép, de még mindig rengeteg a fals információ. 

Elkeserítőnek tartom, hogy a magukat újságírónak csúfoló emberek leírhatnak össze-vissza mindent, következmények nélkül. Az emberek meg úgy megvadulnak, mint az állatok, és lincselnének, ha tehetnék.

Ami biztos, hogy egy két év körüli kisfiú holtteste volt egy nevelőszülő autójának csomagtartójában, egy másik gyerek meg a hátsó ülésen, bekötve. A legelső hírekben még így volt, aztán már a csomagtartóban volt az élő gyermek is, majd megint a hátsó ülésen. 

Először azt írták, hogy alultápláltak voltak, és az élő kislányon zúzódások voltak. Később azt, hogy nem voltak alultápláltak, és nem volt rajtuk külsérelmi nyom. Azért rohadtul nem mindegy.

Nekem ez a történet valahogy így áll össze.

A kisfiú megfulladt az ételtől otthon. Nem tudni, hogy a nevelőanya próbált e segíteni rajta, vagy olyan gyorsan történt, hogy mire felfedezte, már meghalt a gyermek. Mindenesetre nem azt tette, amit az emberek ilyenkor szoktak, mármint telefonálnak a mentőknek, esetleg mezítláb szaladnak a gyerekkel a legközelebbi orvoshoz, mit tudom én. Ő valószínűleg kikattant, és nem tudta mit tegyen, úgyhogy a halott gyereket betette a csomagtartóba, a másikat a gyermekülésbe, és céltalanul autózni kezdett. Szerintem azon kattogott, hogy mit csináljon. Lehet, hogy megfordult a fejében, hogy eltünteti mindkét gyermeket. (Emlékeztek az anyára, akinek a gyerekét széttépte a kutya, és azt állította, hogy eltűnt? Sokáig keresték, mire kiderült, hogy a szülők ásták el a halott gyereket.) 

Szerintem végül a férje megtalálta, és akkor mentek be együtt a Rendőrségre. 

Na most.

Az a véleményem, hogy a magyar gyermekvédelemben kurva nagy gondok vannak. Ez az eset is azt mutatja, és az is, mikor a gyermeket úgy megverte a nevelőszülő, hogy belehalt. 

Hogy miért van ez?

Senki nem akar nevelőszülő lenni. Ezért kevés van. Azt a keveset alig szűrik, mert ha jól megszűrnék, akkor nem is maradna lassan senki. 

Közben egyre több gyerek kerül szakellátásba, mert egyre több család kerül olyan helyzetbe, hogy nem nevelhetik tovább a gyerekeiket. Nincsenek férőhelyek, amik meg vannak...

Én 2019 áprilisa óta dolgozok gyámként. 

Évről évre tapasztalom a romlást, a hanyatlást. Nekem is van nevelőszülőm, aki majdnem olyan, mint gyermekjólétis koromban a klienseim voltak. Megdöbbentő. Folyton a sarkában lihegek, és kértem gondozási hely váltást, de egyszerűen nincs. A gyerek ugyanúgy nem jár suliba, mint a kiemelése előtt, szóval a rendszer adott egy jó nagy pofont a sz.rnak. 

A gyámoknak a törvényes harminc helyett harmincöt-negyven gyereke van, és irgalmatlan távolságokban. Ígérgetik folyamatosan, hogy megyén belül próbálják majd tartani a gyámokat, de én nem látom még a nyomát ennek. Elmegy a pénz a millió utiköltségre, mert én Bajára utazok (például) innen, a bajai gyám meg ide (oda-vissza kétszáz km), mert itt van gyereke. 

Ezer féle adminisztráció van, de látogass le mindenkit, legyen bizalmi kapcsolatod az összes gyerekkel, szóval ne tíz percet tölts vele havonta, csináld a kötelező képzéseket, legyél ott mindenhol! Nyilván muszáj szelektálni, mert nekem is annyi órából áll a nap, mint másnak, és bizony ennek az a veszélye, hogy elkerüli a figyelmedet valami. Na, akkor van a gáz.

Aztán az is jellemző, hogy nálunk is nagy a fluktuáció, de a nevelőszülői tanácsadóknál is. Mire megismerem az egyiket, már másik jön. A kollégáim is úgy jönnek-mennek, mintha muszáj lenne. Nehéz jól együttműködni, hálóként funkcionálni, teamben dolgozni. 

Valahol olvastam, hogy egy országról sokat elmond, ha nem mindent, hogy hogyan bánnak a gyermekekkel, az idősekkel és a rászorulókkal. Nos, ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Íme!