Kismacsó

A másik kincsem.

Ő akkor indult a kiképzésre, mikor mi a Balatonra, szóval számára hamar elkezdődött az iskola. Ebben az évben már ő a kiképző, és nem az újonc. Alapvetően szereti az egyetemet, úgy érzi, jól választott, de azért vannak fenntartásai. Az idei újoncokat elég gyengének tartja, valószínűleg nem tették magasra a lécet, mert mostanában annyira nem közkedveltek az egyenruhás szakok. Szerintem is. Ő ezt az egészet nagyon komolyan veszi, ezért nem tudja elfogadni, ha valaki nem. Szerintem ő szigorú, kemény kiképző. Közben meg olyan magával ragadó tud lenni, én tudom, mert amikor felcsapott személyi edzőmmé, nem volt pardon. És engem is elsodort a lelkesedésével.

Kismacsónál mindenki a külsejére figyel először.

Annyira szép, olyan helyes. Ovis kora óta sportol komolyan, ettől magasabb lett a családi átlagnál. (Belami ezt egyszer elmagyarázta orvosilag, hogy a csontosodás és a versenysport milyen hatással vannak egymásra.) Szóval focizott, azt egyesületben, egészen középiskoláig. Utána elkezdett érdeklődni a harcművészetek iránt, de közben testépítéssel is foglalkozott. Ebből mostanra az erőemelés, meg a fekvenyomó versenyek maradtak, de továbbra is jár valamilyen harcművészeti ágra, fogalmam nincs most épp melyikre. Mindenesetre ettől az igénybevételtől minden izma tökéletesen látszik, egy deka zsír nincs rajta, és olyan harmonikus, jó a felépítése, hogy a magasságával együtt rögtön észreveszik mindenhol. (Ja, és gyönyörű kék szeme is van hozzá.) Az a durva, hogy közben meg ehhez olyan penge agya van, hogy elképesztő. (Kitűnővel érettségizett, az emelt szintjű tárgyai is ötösek voltak, és az egyetem első évét is így zárta. Kirázta a kisujjából nagyjából.)Megkockáztatom, hogy könnyebben tanul, mint Belami. Szóval nála aztán nem igaz, hogy a szép külső üres fejjel jár. 

Csak ő teljesen más természet.

Az érzelmi intelligenciája... Khmm.., kicsit nehézkes, nem igazán érti, hogy az érzelmekről minek beszélni. Próbáltam faragni ezen, de genetikailag is predesztinált erre a "macsó vonalra", az édesapja nagyon ilyen. Azt szoktam mondani, hogy elváltam az extől, de maradt egy másik velem, és igenis őt meg kell tanulnom, el kell jutnom a lelkéhez, ha fene fenét eszik is. Amúgy van, hogy sikerül, azért csak van belőlem is benne. Nála mindig az működött, hogy világosan kijelöltem a határokat, de azon belül hagytam élni, nem akartam rámászni, mindent tudni, mert attól megvadul. Meg kell várni, hogy ő kezdjen el beszélni magáról, ő keressen, ha gondja van. Nagyon problémamentes gyermek volt, eljátszott egyedül is, és nem igényelte, hogy folyton puszilgassam, foglalkoztassam. Szerencsére minden rezdülését éreztem/érzem, így rögtön észrevettem, ha elég neki valami. (Például úgy jelezte, ha nem akart ölben mesét, hogy egyszerűen lecsúszott az ölemből, és tolta el a könyvet. Olyankor hagytam békén, mert egyedül akart játszani. Kicsit fura volt Belami után, aki 24 órában le tudott kötni, annyira szerette, ha rajtam csünghet.)

Imádom, hogy annyira másmilyen, mint én, folyton tanulok mellette. 

Nem, nem könnyű vele, de nagyon-nagyon jó, hogy engem választott, és maradt is, mert mikor pici korában beteg volt, akkor azt hittem, hogy elveszítem. Azóta is sokkal stresszesebb vagyok, ha ő beteg. Soha nem heverem ki azt az időszakot három éves korából. 

Szeretném, ha egyszer majd ő is szerelmes lenne.

Szerintem még nem volt az, de "csaja" az mindig van. Sokszor egy időben több is. Úgy érzem, hogy inkább most csinálja ezt, mint utána, hogy elköteleződik. Tőlem azt látja, hogy ez fontos. Annyira, hogy ki tudtam lépni egy házasságból, ahol a másik fél nem így gondolta. Remélem csakis akkor fog megnősülni, mikor készen lesz erre. Ha pedig nem, akkor inkább nem alapít családot. Tartom annyira okosnak, egyenesnek, hogy csak olyat ígér, amit be is tart.

Ajj, annyi mindent tudnék még mesélni róluk, de maradjon máskorra is! 😉