Meghökkentő gyermeknevelésem?!

Nagyon jó volt a barátnős hétvége, és gyorsan elrepült.
Gyakorlatilag megállás nélkül beszélgettünk, közben csináltunk egyebet is, de lényegtelen volt a nagy nevetések közepette.
Na, ennek farvizén magamba tömtem rengeteg szemetet, mert ez sem számított, meg édes bort ittunk, amit amúgy nem szeretek, de most tök jólesett.
Egyedül a vacsora volt rendes, főtt étel, a többiről inkább ne is beszéljünk.

A bő egy nap alatt rengeteg téma volt terítéken, az ilyen régi barátságoknál az a jó, hogy nincs tabu.
Ami meghökkentett, az a gyermeknevelésről vallott elveink különbözősége. Megmondom őszintén, kicsit meg is bántódtam egy pillanatra, mikor nekem estek.
Az történt, hogy mondtam nekik, én a fiúk egóját jó erősen felhízlaltam, mert én valóban a legcsodálatosabbnak, legfantasztikusabbnak tartom őket, és pont, ezen nincs mit beszélni.
Erre ők, hogy ez nem jó út, mert a gyerek így azt hiszi, hogy ő a világ közepe, és nagy csalódás neki, hogy mégsem ő a legjobb, a legszebb.
Próbáltam elmagyarázni, hogy szerintem a fiúk ezzel teljesen tisztában vannak/voltak, tőlem csak annak a biztonságát kapták meg, hogy nekem a legek, és én igenis elhiszem, hogy bármilyen kítűzött célt képesek elérni, és támogatom is őket mindenben.
Így esett, hogy ők rengeteg mindent kipróbáltak a bűvészettől a hegedűig, és egyik sem maradt szerelem, de akkor is belekóstoltak.
Emlékszem, Belami egy napon elkezdte mondogatni, hogy ő hegedűlni akar, és ezt olyan elánnal hajtogatta, hogy azonnal kerestem neki egy zenesulit, rajtam ugyan ne múljon, hogy hegedűművész lesz e. Imádta a saját tanuló hangszerét, törölgette, simogatta, de gyakorolni nem szeretett, a szolfézst meg kifejezetten utálta. Már láttam, hogy nem lesz ebből semmi. Azért az első vizsgán, ami nyílvános volt, kicsit égett a pofámról a bőr, ahogy nyekeregtette ott azt a szegény hegedűt, de rohadtul nem kellett semmit sem mondanom, érezte ő, hogy ez nem az ő útja, szépen kitalált valami mást magának (még úgy ezer dolgot).
Vagy mikor Kismacsónak speciális kártyáért rohangáltunk Pesten a "bűvész edzéshez", de már ott is érzékeltem, hogy ő sem gyakorol, igazából nincs is elég kézügyessége hozzá, mégsem kellett leépítenem egy szóval sem, magától hagyta abba, mikor érezte, hogy ebben nem lehet a legjobb.
Miért kellett volna mondanom bármelyik esetben, hogy szerintem ebben béna vagy, hagyd abba? Vagy miért kellett volna erőltetnem, hogy -mondjuk- gyakoroljon orrvérzésig, míg meg nem gyűlöli az egészet, esetleg engem is?
Annyi helyzet van, mikor nyomorítják valamivel szegény gyereket, legalább az otthona legyen az, ahol mindig bíznak benne, az ítéletében, hogy igazából tudja, mit csinál.
A legtöbb szülő valóban jót akar, mikor a kezében tartja az irányítást, de szerintem viszonylag hamar rájuk lehet hagyni a döntéseket. (Itt nyilván nem arra gondolok, hogy engedem e belenyúlni a konnektorba egy évesen.)
Én nem állítom, hogy ez az egyetlen jó, üdvözítő út a gyermeknevelésben, mert attól is függ, hogy a gyerek milyen. De én Belamit csak úgy tudtam szépen vezetni, ha választhatott, meg kötöttünk kompromisszumokat, különben megvadult volna. Egyszerűen nem bírja/bírta, ha ráerőltet bárki bármit, cserébe észérvekkel bármiről meg lehet/lehetett győzni.
Mondok egy példát, hogy mennyire hamar. Szerintem kb. két éves volt, vagy még fiatalabb, mert nagyon hamar beszélt. Ha a fürdőszobában hypóztam, akkor mondtam neki, hogy álljon meg az ajtóban, mert "nagyon-nagyon veszélyes dolog a hypo". Nézett rám, és láttam rajta, hogy azt fontolgatja, akkor is bejön, és belnyúl a lavórba. Eszembe jutott, hogy az egyik színes kis zokniját régebben megmarta a hypo, mikor véletlenül beletettem a pelenkák közé ázni. Gyorsan előkaptam, és mutattam neki, hogy "nézd, ilyen veszélyesen mar, a zoknidat is hogy tönkrevágta", mire ő: "Nagyon-nagyon beszélyes!", és onnantól megállt az ajtóban, és be nem jött volna, ha hívom sem, mert féltette a zokniját.
Kismacsó látszólag egyszerűbb  eset, de közben meg mégsem, mert őt észérvekkel sem lehet meggyőzni, ha valamit a fejébe vesz. Nála meg csak az működik, hogy elmondom a véleményemet, de támogatom az övében, aztán segítek korrigálni, ha mégsem úgy alakul, ahogyan elképzeli.

Igazából kétszer megnyertem a lottó ötöst ezzel a két gyerekkel, de ezt már mondtam máskor is.
Így könnyű volt okosnak lennem, de azért el lehetett volna ezt tolni rendesen, szóval hadd örüljek már azért kicsit magamnak, és hadd ne higgyem el, hogy a gyerek önbizalmát le kell építeni saját érdekében.
Erre a legjobb példa én vagyok, aki egykor színésznői álmokat dédelgetett, és az általánosban saját színjátszó csoportot csinált felnőtt felügyelet nélkül, és még elő is adtunk egy darabot valamelyik jeles napon,megjegyzem, nagy sikerrel
Annyira hittem magamban, hogy máig emlékszem az érzésre, mnt ahogy arra is, mikor apám kinevetett, és azt mondta: "Színed az van fiam, eszed az nincs. Tanulj valami normálisat!"
Egy világ omlott bennem össze, hogy a számomra egyik legfontosabb ember kineveti az álmomat, pedig amúgy tök jófej szüleim vannak.
Valószínűleg a csalódástól akart megóvni, de ezzel csak azt érte el, hogy maradt bennem valami űr, amit már soha be nem lehet tölteni, és soha nem tudom meg, hogy egy másik Ruttkai Éva veszett el a világ számára, vagy majd magamtól jöttem volna rá, hogy ez nem az én utam.

Hát ezért.
Támogassátok a gyermekek álmait!