A fiúk

Egy ideje kevesebbet írok a fiúkról.

Legszívesebben folyton róluk mesélnék, de azért csak felnőttek már, nehéz megtalálni a határt, hogy mi fér még bele egy nyilvános blogba, meg mi nem. 

Jól vannak... Nagyjából.

Belami sokat dolgozik, nincs ideje, de módja sem edzeni, úgyhogy lefogyott picit. Épp ma ugrott haza, mielőtt visszament Pestre, és megkérdeztem, hogy nőtt e, mert olyan nyúlánknak látom, de mondta, hogy sajnos fogyott, azért tűnik úgy. 

Azt is érzékeltem, hogy túl van húzva, nagyon pörög, és ilyenkor hajlamos utána nagyon szétcsúszni. Ezt jeleztem is felé, és mondta, hogy tudja, érzi, nincs igazán ideje leereszteni sem, mert vagy dolgozik, vagy Iluskához rohan, de úgy magában lenni, magával foglalkozni egyáltalán nincs ideje. 

Nyomasztja is néhány dolog, amit nem szeretnék itt leírni, de nagyon utálom az érzést, hogy nem tudok neki ezekben segíteni. Amit én biztosítani tudok, hogy meghallgatom, ha kíváncsi, elmondom a véleményemet, a kedvenc kajáit csinálom, biztosítom a nyugalmát, a pihenését, amíg itt van. 

Aminek végtelenül örülök, hogy Iluskával nagyon-nagyon jól vannak, dúl a szerelem. Belamira jó hatással van ez a kislány, szerintem nem is bírná egyedül ezt az időszakot.  

Kismacsó egy ideje Anyuéknál lakik, de a héten hazaköltözik. 

Ez meg azért alakult így, mert márciusban abbahagyta az edzőterembe járást, és mondta, hogy ő edzés nélkül elpusztul itt a kis lakásban. Megegyeztünk, hogy átcuccolhat Anyuékhoz a kertes házba, aminek a pincéjében edzőterem is van, ha sehová nem teszi ki a lábát.  

Na, ezt olyan szintre emelte, hogy tényleg nem mozdult ki, maximum a pincében edzett, de a házból se nagyon jött ki, esetleg akkor, mikor a kerítésen keresztül beszélt velünk. Ennek köszönhetően olyan a színe, mint egy vámpírnak, egy szakállas, moncsicsis hajú (a nullás gép után egyforma hosszú, tüske hajú) vámpírnak. 

Közben azért csinálja a vizsgákat, a beadandókat (minden ötös eddig), de a napirendje totál el van csúszva, éjjel fent van, a nappal nagyobb részét átalussza. (Mondom, hogy átment vámpírba.)

Charlieval megbeszéltük, hogy rábeszéljük a hazaköltözésre, meg a fodrászra, meg a napfényre. Szóval tegnap elmentünk anyák napját köszönteni tisztes távolból, meg akkor Kismacsó is köszöntött engem. Nagyon meghatódtam, mert kaptam tőle cserepes virágot, és tuti ő intézte valahogy, mert Anyu is kapott. 

És akkor felhoztam, hogy eljöhetne velünk Mórért (ahogy már célozgattam rá egy ideje), meg akkor már kérek időpontot fodrászhoz (nehogy eszébe jusson megint a hajnyírót használni), utána meg maradjon is itthon. 

Rábólintott, szerintem már ő is érzi, hogy nincs igazán jól, kezd beszűkülni teljesen.

Anyu eléggé kiakadt, imád Kismacsóról gondoskodni. Sok vizet nem zavar a gyerek, de a tudat, hogy ott van a "kis" unokája, meg bármit segít le- és felcipelni, udvarias, okos, szééép, meg egyáltalán, szerintem legszívesebben végleg odaköltöztetné magukhoz.  

Amúgy megértem, Kismacsó minden nőneműből ezt hozza ki, mindenki gondoskodni akar róla utolsó vérig. 

Engem mindig haláli nyugalommal töltött el, ha nők vették körül ott, ahol én nem lehettem vele, mert akkor tudtam, hogy nagy baj nem érheti, valaki tuti rajta lesz az ügyön, hogy az a gyönyörű kék szeme be ne párásodjon semmitől. 

Nyilván ezt ő is érzékelte, és ha nem is tudatosan, de talán pont ezért választott egy tesztoszterontól bűzlő, egyenruhás egyetemet. Azt most inkább ne feszegessük, hogy oda is jár egy csomó lány, és mindjárt rárepült pár gondoskodó nőnemű haver, akik megsütötték a húst, ha vett, nehogy már főzzön az izmos, szép kezeivel. 

A saját szememmel láttam az egyiket, mikor hazaköltöztettük márciusban, mert kikísérte Kismacsót az autóig, segített neki két kisebb táskát hozni, hogy ne kelljen még egy kört fordulnia a gyereknek. Úgy nézett Kismacsóra, mint egy saját, külön bejáratú bálványra. 

Persze elvicceskedek itt ezen, de Charlie szerint én is így nézek rá, meg ennyire kiszolgálom, szóval nem tudom, de tényleg ezt váltja ki a nőkből. És nem azért, mert elesett, meg védtelen, hanem pont ellenkezőleg. 

Nem biztos, hogy ez olyan jó neki, bár sokáig azt hittem, hogy az. Talán jobb lenne, ha időnként meg kellene küzdenie a figyelemért, egyáltalán bármiért. Szóval nem vagyok teljesen nyugodt felőle sem, bár panaszra semmi okom. 

Hogy is kezdtem? Jól vannak... Nagyjából.

Hát igen. Mikor gyereke lesz az embernek, senki nem ígéri, hogy egyszer majd megnyugodhat felőlük, mert felnőnek. Nem, mert egy nagy frászt nyugodhat meg az ember.  Mindig van valami, és felnőtt gyerekkel annyiból nehezebb, hogy már a maga útját járja, a szülő meg próbál abban az alapban bízni, amit lefektetett a legelején. Én nagyon bízok benne... Nagyon nincs is más választásom. 😉