Kösz, jól vagyok!

Ma délelőtt itthon dolgozok, majd délután elmegyek látogatni, nagyjából meg is terveztem mindent mára.

Most nagyon jó nekem, igazából nem is tudom eldönteni, hogy a hozzáállásom lett más, vagy a körülmények változtak ekkorát, esetleg mindkettő.
Régen úgy keltem fel reggelenként, hogy "na, egy újabb nehéz nap, le kell darálni, osztjóvan' ".
Most meg, "na, egy új nap, új kihívások, juj, de jó". Gondolom, ez a hozzáállás.
Aztán itt vannak a körülmények, hogy van egy fantasztikus családom, mindenkinek van munkája, iskolája, és tök rendben van minden. Szeretem a férjemet, és olyan gyerekeink vannak, hogy álmomban sem reméltem hasonlót.
Régen is így volt a család része, csak épp gyűlöltem a munkámat, Charlienak meg nem is volt egy ideig, így ez azért most sokkal jobb. Szóval kellett ehhez a körülmények változása is.

Azt hiszem én is rengeteget változtam.
A fiúk kirepülése a családi fészekből annyira nem is volt borzasztó, mint amennyire készültem rá. Szerintem jó ütemben kezdtem nagyon koncentrálni a rendszeres edzésre, ami leköti az időmet, és az energiámat is.
Okos gondolat volt, hogy bevontam ebben Kismacsót is, mert a kezdeti szarakodást megspórolta nekem azzal, hogy mindent megmutatott, ráadásul ennek leple alatt rengeteget lehettem vele.
Aztán ő tehet arról is, hogy beleragadtam ebbe, mert folyton kérdez, nézi a közösen vezetett táblázatot a gyakorlatokról, és nagyon támogat, sőt, szerintem büszke is rám.  Ez nagyon motivál. Ahogy az is, hogy vasárnap esténként, mikor indul vissza a kollégiumba, puszi után azt mondja: "Aztán csak keményen az edzéseket! Toljad anyám!". Most hogy tudnám így félvállról venni?
Lehet, hogy fizikailag nem változok olyan ütemben, mint ahogy várnám a belefektetett energia után, de akkora endorfin löketet kapok minden egyes edzés után, hogy ezért megéri.
Pedig tegnap este is olyan szenvedős volt a nagyon lendületes szombati edzés után, hogy kétszer is belegyalogoltam az öt kilóméteres futásba, de akkor is, azért is végigcsináltam. Ettől meg úgy feldobódtam, hogy szinte röpültem haza, pedig nagyon fáradt voltam. (Mondjuk nem is kellett álomba ringatni este, tízkor már aludtam.)

Azt már írtam, hogy szerintem a hús elhagyása is kisimított.
Talán nem is azért, mert ez élettanilag olyan marha jó (szerintem amúgy nem), hanem azért, mert én valóban, tényleg nem szeretem megenni a húst, és ezt végre teljes mellszélességgel felvállaltam.
Én így születtem, soha nem szerettem húst enni, és végre leszarom, hogy ki mit gondol erről, azt eszem meg, ami jólesik.
Lassan a család is elfogadta ezt, persze ők esznek húst. Szegény Charlie hétköznapokon gyakran felzárkózik a vegetáriánus vonalhoz, főleg, ha én főzök, de hétvégén mindig van hús, mert Kismacsó létezni sem tud nélküle, meg addigra Charlienak is elege lesz a zöldségekből.
Belami örökölt valamit a hozzáállásomból, mert egyre kevesebb húst eszik, és alig várja, hogy dalht csináljak, meg fasírtot lencséből, zöldségekből. Ő nagyon lelkes ebben a témában.

Szóval kösz, jól vagyok!