Nem az én napjaim ezek

Pedig olyan jól indult a hétvége.
Pénteken Belami és Iluska jöttek haza, Charlie csinált finom vacsorát, én sütöttem sütit, meg összerántottam a lakást.
Sokáig beszélgettünk a konyhában, felbontottuk azt a bort, amit Belami hozott Portugáliából. Valami isteni volt, régen ittam ilyen jó száraz vöröset.

Szombaton megint segíteni mentünk, most Charlie anyukájához, mert hoztak neki egy csomó fát télre, a kazán fűtéséhez, és be kellett pakolni, mert csak leborították az udvarra. Charlie nem akarta, hogy én is csináljam, de mi hamarabb odaértünk, mint sógoromék, így inkább beálltam én is, hogy Charlie ne egyedül csinálja. Na, ebből az lett, hogy sógoromék megérkeztek, és karba tett kézzel végignézték, hogy mi ketten bepakoljuk az összes fát. Annyira abszurd volt a helyzet, hogy még a két gyerekükre se nagyon ügyeltek, mert "milyen aranyosak már, hogy ők is segítenek keriéknek". A baj csak az volt ezzel, hogy innentől a munka is lassabban haladt, mert rohadtul figyelni kellett a két gyerekre, nehogy baleset legyen a vége.
És én még mindig úgy fogtam fel az egészet, hogy semmi gond, mi ezt simán letoljuk Charlieval, és magamhoz képest fura módon, inkább szórakoztatott az egész.
Charlie nem volt ennyire jókedvű, de nem szólt semmit. Aztán jött az, hogy Charlie anyukája sógoroméknak csomagolta az összes sütit, meg a kajákat is este, na ekkor már Charlie is kikattant, és elég szomorú lett. Én meg nem bírom, ha Charlie szomorú, mert ő alapvetően is az a típus, aki elég sokat benyel a tesójától (meg az anyjától is), úgyhogy felkent védelmezőjének érzem magam ez ügyben, és eléggé sajnáltam, hogy nem szóltam (be). Csak hát engem nem érdekelt a süti. meg a tészta sem, mert sokkal jobb az nekem, ha nincs ilyesmi itthon, úgy nem eszem meg legalább.

Sajnos valahogy átvettem Charlie rossz rezgését, és innentől nem volt megállás.
Otthon már csak Kismacsó volt, mert Belamiék elmentek Iluskával Szegedre, és hirtelen rájuk is haragudni kezdtem, mert megbeszéltük, hogy Belami felhív majd, kell e segítség, meg a pótkulcsot is vissza szerettem volna kapni, de cseszett felhívni. Na, neki küldtem egy pikírt üzenetet, hogy köszi az érdeklődést, meg minden. Persze kérte az elnézést, de bennem már csak gyűlt az indokolatlan harag, úgyhogy az lett a vége, hogy mikor Charlie szólt valamiért Kismacsónak, akkor leordítottam a haját a fejéről. Mármint Charlienak. Szegénynek.

Mondhatnám, hogy a kör bezárult, de nem.
Vasárnap már csak simán rosszkedvű voltam, de tartottam magam, elmentünk Kismacsóval edzeni, útközben próbáltam vele megbeszélni a tartásdíjat, amiről az apjával egyezkedünk egy ideje.
Ez is rohadtul nyomaszt engem, mert semmi kedvem megint bíróságra járni, inkább meg szeretnék egyezni exszel, de közben nem akarom a gyerek érdekeit sem sérteni azzal, hogy emiatt  kevesebbet kapna megegyezéssel, mint amit a bíróság ítélne. (Mivel nagykorú, fix összeget állapítana meg a bíróság egy új perben, Belaminál is így volt.) Szeretném ezt jól csinálni, úgy, hogy a gyereknek a legjobb legyen, de ne vadítsam meg az apját sem, mert az nem érdekel, ha rám haragszik, de azt semmiképp nem szeretném, ha ez Kismacsón csapódna le. Meg amúgy is, szerintem a gyereknek is jobb az, ha a szülei normális viszonyt ápolnak egymással. Most meg épp ez van, nincs kedvem harcászkodni. Nem tudom.

Aztán Kismacsó is elment, és elég nehéz volt tartani magam, hogy ne csússzak szanaszét.
Végül sikerült, aztán Belamival is hosszan beszéltünk telefonon, meg kuckózós sorozatnézés volt Charlieval, és rájöttem, hogy nekem hamarosan megjön, és nyilván ez is rásegített ehhez a hétvégi mély repüléshez.

Most meg itt az új hét, elég sok minden lesz, úgyhogy össze kell kapnom magam.
Hajrá!