Álmodozok

Azt álmodtam ma hajnalban, hogy színházi előadást csinálunk a lányokkal.
Mikor már félig felkeltem, és élvezkedve vackolódtam a tegnap kimosott, és napfényben szárított, majd visszahúzott ágyneműben, az járt a fejemben, hogy ez nem is olyan rossz ötlet.

Úgy emlékszem, hogy általános iskolás voltam, talán hatodikos, vagy hetedikes, mikor alakítottam az osztályban egy színjátszó csoportot, és valamilyen rendezvényen elő is adtunk egy Rejtő jelenetet.
Iszonyúan, nagyon élveztem az egészet, pedig pici szerepet osztottam magamra, jobban feküdt a rendezői munka. 😉
Megkerestem, még mindig nálam van az a Rejtő Jenő könyv, amiben rövid kis forgatókönyvek vannak humoros jelenetekből. A gyermekkori legjobb barátnőm mamájának a könyvespolcáról hoztuk el, aztán valahogy nálam ragadt, de úgy, hogy átmentettem a gyermekkoromból az első házasságomba, majd valahogy átkeveredett velem együtt a másodikba is. Lehet, hogy ennek van valamilyen jelentősége? 😃

Azt is tudom, hogy azért álmodtam ilyesmit, mert a múltkor a munkahelyen az egyik kollégával, meg a pszichológussal (ő is kolléga persze) arról beszélgettünk, hogy milyen hatalmas jelentősége van a kimondott szavaknak, és én akkor kifejtettem, hogy az apám egy mondata térített el a színészi pályától.
Jót nevettünk ezen, de ez tényleg így volt: Apu mondott egy félig vicces mondatot a színészi ambícióimra, mire én ,érzékeny kamaszként, úgy reagáltam, hogy soha többé eszembe nem jutott erről álmodozni többé.

Ebből tanulva, én SOHA nem törtem le a fiúk álmait, hanem a legképtelenebb ötletüket is támogattam.
Így hegedült Belami két évig, Kismacsó meg bűvész szakkörre járt. Miért is ne?

Aztán Belami orvosi egyetemre való jelentkezése is a képtelenségek sorában volt nálam sokáig, de nem azért mert nem néztem ki belőle, hogy van hozzá esze, inkább abban nem hittem, hogy félre tud tenni mindent ennek érdekében.
Mert bizony időben meg kellett lennie a középfokú nyelvvizsgának, előrehozott érettséginek bizonyos tárgyakból, és az emelt szintű érettséginek is kitűnőnek illett lennie. Aztán bejutott, és még több áldozatot követelt az egyetem. És megcsinálta / csinálja, mert hitt / hisz benne, és már én is hiszek benne.

Kismacsó meg tegnap mesélte, mikor kettecskén fagyizni mentünk, hogy beválogatták a suliban valamilyen színdarabba, de úgy, hogy megszólították: legyen szíves elmenni a válogatásra. Ő meg elment, és jövő szombaton próbálnak, ünnep előtt meg már előadás is lesz.
Valami kísérleti dolog, mert szöveg nem is lesz, csak instrukciók, és saját szavaival kell nyomulni, ráadásul vallási témában. Borzasztóan szeretném látni.
És itt is az volt az első gondolatom, hogy "De hát Kismacsó introvertált személyiség!". A következő meg az: "És? Én is az vagyok, és érdekelt a színészet, míg el nem hangzott az a viccesnek szánt mondat.".

Visszakanyarodva. Erről beszélgettünk a két kollégával, és kapacitáltak, hogy miért nem megyek el valamilyen amatőr csoportba színészkedni.
A kolléganő szerint jól állna nekem, mert egy bolondos királylány (muhaha!) vagyok, nagyon szeret a közelembe lenni, mindig felvidítom.

Na nem, én erről már lekattantam, de a lányokkal tök jó közös program lenne valamilyen egyszerű kis bohózat színpadra állítása. Tervezni jelmezeket, délutánonként próbálni.
Azt mondjuk nem tudom, hogy hogyan lesz erre (is) időm, de hátha jön egy kicsit nyugisabb időszak. Jó lenne... Álmodozni jó. 😉