Úgy érzem, nem lesz szükség álruhára (érzékenyek ezt most ne olvassák!)

Az a visszajelzés, hogy szeretitek, ha a fiúkról írok, úgyhogy ezért merek megint és újra, meg újra...

Úgy kezdeném, hogy mikor Belami elkezdte az orvosi egyetemet, akkor mondtam neki, ha majd végzett már, és valóban gyógyít, akkor egyszer majd elmegyek álruhában a rendelésére, mert látni szeretném, megmaradt e annak az embernek, akinek remélem, mert ha nem, hát majd jól észhez térítem egy-két anyai pofonnal.

Aztán tegnap úgy alakult, hogy hazaértem, leültünk a konyhába beszélgetni, és ránk sötétedett.
Amikor felálltam végre, akkor már tudtam, hogy nem lesz szükség itt semmi álruhára, mert Belami olyan ember fog maradni, akinek nem kellenek azok az anyai pofonok, mert annyira kiforrott, annyira kész már emberileg, és jó értelemben.

Az elmúlt hétről beszélt, arról, hogy találkozott mindenféle orvossal, és jól megnézte kívülről, hogy melyik milyen. És ő döntött, ő olyan orvos akar lenni, akinek mindig van egy-két kedves szava a betegekhez, egy mosolya, és ha már úgy kiég, hogy a bunkóság álarca mögé kellene bújnia, hogy megvédje magát, akkor inkább elmegy kutatni, tanítani, vagy csak egyszerűen orvoslátogatónak, de nem hajlandó senki napját megkeseríteni.

Én mindig arra neveltem őket, hogy minden körülmények között úgy viselkedjenek, ahogyan fordított helyzetben maguk is elvárnák. Tapasztalatból mondtam, mert tudom, hogy ez a záloga annak, hogy az ember minden reggel a tükörbe tudjon nézni. (Na jó, a családi életben ez nem mindig sikerül, de hát hol lazítson az ember, ha nem otthon.)
Meséltem neki arról, hogy én is mennyire kiégtem a tizedik évem végére, de akkor sem engedtem meg magamnak soha, hogy ne megfelelő hangnemben beszéljek bármelyik ügyfelemmel. És mert ez már erőfeszítést igényelt, hát eljöttem. Jól tettem, és megint ezt fogom csinálni, ha megérzem, hogy elég.

Belami lelkileg teljes mértékben az én lenyomatom, ezért érzem minden rezdülését, és be sem kell fejeznünk a mondatainkat, mert úgyis megértjük egymást.
Így mikor elmesélte, hogy megint volt egy borzalmas élménye, tudtam neki segíteni (legalábbis remélem), mert ezek a pillanatok nekem is megvoltak, és lesznek is még neki is és nekem is.

Azt mondta, az a napja nem indult jól, és rosszkedve volt egész nap.
Sebészeti szakrendelésre ment le, és csak állt ott, mert nem találta a helyét. Aztán bement egy nő, aki egy rokonunkra emlékeztette. A rokonunk kb. hatvan éves, ősz a haja, és az egykor molett, de rendkívül ápolt nőt tönkretette az ital: csonttá és bőrré fogyott, tartása meggörnyedt, egyszerűen szétesett a leszokás után, mert nem iszik, mióta a férje meghalt. A férje is ivott.
A páciens hölgy is nagyon vékony volt, és a cukorbetegsége miatt a lába -nem tudom hogy írjam szépen- sorvadni kezdett, Belami úgy fogalmazott, hogy ez egy olyan folyamat, amit megállítani nem nagyon lehet, csak lassítani, úgyhogy darabolni kezdik az embert: először a lábujjait amputálják, aztán a lábfejét, majd így tovább, had ne részletezzem.
Én azonnal lecsaptam erre, hogy én ezt nem hiszem, hisz a cukrot lehet rendezni, és akkor..., mire Belami mondta, hogy még nincs vége, mert a hölgynek nincs gyomra a rák miatt, valószínűleg ez okozza, hogy a speciális diéta ellenére is éhezik a szervezete, meg nem úgy bontja a tápanyagokat, hisz a nyelőcső a patkóbélhez van kötve, bonyolult.
Olyan szomorú volt az egész, főleg, amikor levette a nadrágját, hogy megnézzék a lábát. Belami azt mondta, hogy olyan vékony lábat ő még életében nem látott, és érezte, hogy kezd szétcsúszni a sajnálattól, mert a nő olyan kedves volt, meg vidám, olyan méltósággal viselte ezt az egészet.
Aztán amikor az orvos rákérdezett, hogy hány éve cukorbeteg, akkor a hölgy mosolyogva mondta, hogy már harminc éve, épp három éves volt, mikor kiderült, hogy az.
Belami meg csak állt ott, hogy Úr az égben, ez a nő harminchárom éves, és ő azt hitte hatvan körüli, mint a rokonunk, és akkor ő kikéredzkedett a mosdóba megmosni az arcát, mert úgy érezte sírni fog, és ő nem akart sírni.
Amikor mesélte, akkor is bekönnyesedett az egész szeme, és én kétségbeesetten elkezdtem mondani, hogy ilyen nekem is volt, és lesz még neki is, és hogyan kell megtanulnia kezelni, mert nem szerettem volna, ha sírni kezd, mert én is elkezdtem volna, az fix.
Közben meg butaság volt megállítani, mert kinek sírjon, ha nem nekem, de egészen pici volt, mikor utoljára sírni láttam, szóval hirtelen nem tudtam mit csináljak, és ez jött.
Így nem sírtunk, hanem gyakorlatiasan megbeszéltük, hogy ilyenkor van a szakmai énünk, amibe belebújunk, mint egy ruhába, és igyekszünk segíteni, mert az senkinek nem jó, ha a beteggel, ügyféllel, gondozottal, stb... halunk, sírunk.

Még annyi mindenről beszélgettünk az egyre sötétebbé váló konyhában, de a fentieken tépelődtem egy ideig még, hogy talán hagynom kellett volna sírni, meg mondani azt is, hogy időnként sírni kell, ki kell sírni magunkból a feszültséget.
De mond ilyet egy anya a fiának? Hisz a férfiak nem sírnak, ez a norma, a síró férfiakat gyengének gondolják, pedig szerintem a sírás nem a gyengeség jele.
Nem tudom... Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Mit gondoltok erről? A sírás, meg a férfiak. Hm?