Kismacsó szerint

ő pszichológusnak való.
Most már évek óta mondja ezt,pont olyan elszántsággal,mint annak idején Belami azt,hogy ő orvos lesz.

Szerda reggelenként együtt indulunk otthonról,mert nincs első órája,ilyenkor csupa fontos dolgot vitatunk meg abban a 15 percben,míg együtt sétálunk.
Ma megint ez került szóba,és láttam rajta,hogy ezt ő tényleg komolyan gondolja,úgyhogy támogatni fogom,pedig neki is másféle vonalat képzeltem,akárcsak Belaminak. (Őt ügyvédnek szántam,Kismacsót meg mérnöknek vagy rendőrnek.)
És nem azért,mert én akartam/akarom az adott szakmát,hanem mert azt feltételeztem/feltételezem,hogy az áll a jellemükhöz legközelebb.
Jól benéztem mindkétszer.

Szóval sétáltunk,és arról beszélgettünk,hogy mit is jelent pszichológusnak lenni (még az adózás is szóba került),mert szeretném,ha jól átrágnánk ezt a kérdést újra,meg újra,mert nem babra megy a játék.

Aztán megérkeztünk,ahol el szoktunk válni,felágaskodtam,ő meg lehajolt pusziért.
Még futólag végigsimítottam az arcát,és nem húzta el a fejét,szóval majdcsak kilábalunk már a kamaszság sűrűjéből.

Mentem tovább,és arra gondoltam,hogy Kismacsóban tényleg van valami megnyugtató stabilitás,és ez születésétől vele van.
Amikor kicsi volt, elég volt vele foglalkoznom kicsit, máris zen állapotba kerültem.

Imádtam délután csicsikálni vele, mert éjszaka legtöbbször tanultam a fősuli miatt (gyes alatt kezdtem el), és a délutáni altatáskor már én is kipurcantam.

Mindenhová vittem magammal, és eszembe sem jutott, hogy váratlanul sírni fog, vagy hátráltat bármiben, mert egyszerűen tudtam, hogy nem. 

Elmentem vele a város másik végébe úgy, hogy rám volt kötve, és vagy aludt, vagy nézegetett, de mindenhol megállítottak, hogy ilyen gyönyörű kisbabát még nem is láttak, és milyen nagyon nyugodt. Ő meg csak figyelt a szép kék szemeivel, valami földöntúli komolysággal, édes kicsi szívem. 

Úgy intéztem a kézműtétemet egy zsírdaganat miatt, hogy húztam-vontam magammal a kórházban, hogy összeszedjem a papírokat a bódításhoz, és mindenhol olyan szépen tudomásul vették, hogy velem van, nem tudom kire bízni. Ült a babakocsiban, vagy simán a kezembe volt, mikor az altatóorvossal beszélgettem például, egy hangja nem volt, csak figyelt, mindenki tekintetébe beleakasztotta a szemét, és ettől tócsává olvadt mindenki. 

Most is vele beszélik meg a lányok és a fiúk a gondjaikat, még Belami is neki önti ki a szívét, szóval valami van ebben a gyerekben, ami erre predesztinálja, de meglátjuk. 

Még van idő.