"Felemelt fejjel nem lehet.

 Leszegett fejjel nem szabad.
Akárha nádasban élnél,
Ugrásra készen, mint a vad."

(Furmann Imre: Farkasidő)

Az első két sor lesz a riportfilm bevezető képe.
Kész vagyok tőle teljesen.
Azt hiszem alkottunk valamit Charlieval, és pénteken úgy fogok ezért az egészért remegni, mint a saját gyerekünkért, mikor először mutatjuk meg a világnak.

Mert az.
Az összes hibájával, szóismétléseivel, belefektetett munkával, az anyázásokkal (mikor Charlie CA-FA-TOK-RA szedte a mondataimat szerkesztés közben, és azóta csak Cafikának hívom), nagy nevetésekkel együtt.

Volt közben minden.
Először a cool érzés, hogy össze tudom szerelni az állványt, használom a gépet.
Meg, hogy folyamatosan tudok beszélni a kamera mögött, hisz SOHA nem csináltam még ilyet.
Aztán rádöbbenni, hogy nem volt jó ötlet az arcukat nem vállalókat háttal filmezni, mert nehezen érthető, amit mondanak, és hangosabb az utcán elhaladó autók hangja, mint a riportalanyé.
És, hogy az ablaknak nem háttal voltam, de hát istenem, három oldalról is ablak volt, ez tűnt a legoptimálisabb beállításnak.
Meg a szóismétléseim, szóval sz.r operatőr vagyok, és még sz.rabb riporter.

Aztán egy pontnál rá kellett döbbennem, hogy Charliet megviseli a téma, ezért dolgozik nehezen az anyaggal, és ezért akaszkodik mindenen.
Tegnap már konkrétan ki is mondta, hogy nem érti hogyan tudok ilyen szenvtelenül beszélni ezekkel a szegény nőkkel, hát semmi együttérzés nincs bennem?
Mondtam neki, hogy szerintem egy riporternek nem dolga (ahogy egy szociális munkásnak sem) együtt sírni a riportalannyal, egyszerűen ez így megy.

A kolléganőm előadásába lesz beágyazva a videóm, aki nagyon nagyot alkotott egy esettanulmánnyal, plusz a riportfilm utáni lezáró képsorokkal, szerintem garantált lesz a könnyezés, mert én sem bírtam ki, elmorzsoltam egy könnycseppet a végén.

Péntek este majd elmesélem hogy volt ez a konferencia. Drukkoljatok nekünk!