200. bejegyzés

Ma volt a munkahelyi karácsonyi ebéd.

Mi hordtuk össze, plusz befizettünk a hurka-kolbászra. Ez van, ezt kell szeretni.

A kis kolléganővel egy óvatlan pillanatban ellógtunk, mert haza szerettem volna érni, mielőtt a fiúkat elviszi az apjuk. 

Ez annyira sikerült, hogy Belamival már  útközben összefutottam, mert a könyvtárban tanult, és még el akart menni a biztosítóba is. Elkísértem ügyintézni, és közben olvadoztam. 

Mindenhol kinyitotta az ajtót előttem, széket tolt alám, és hát olyan szép, na. 

Lehet unalmas vagyok már ezzel, de én úgy odáig vagyok értük. 

Órákig tudnám nézni őket: a kezüket, a forgókat a hajukban, Belami gödröcskéit az arcán (ezt szigorúan tőlem örökölte), Kismacsó gyönyörű ívű szemöldökét, és még sorolhatnám oldalakon keresztül.

Közben összevetem őket a kicsi kori énjükkel, és nem hiszem el, hogy belőlem vannak, nekem ehhez közöm van. 

Meg azt sem tudom felfogni, hogy az a két kis tehetetlen csomag nagy hirtelen (legalábbis én így érzem ennek az időnek a múlását) egyszerre felnőtt lett, ügyeket intéznek, csajuk van, és a világot már nem csak én jelentem nekik. 

Most tényleg nem vagyok szomorú ettől, inkább olyan csodálkozó, hitetlenkedő, tűnődő.

Most elmentek, mi meg Charlieval kirúgunk  hámból, és elmegyünk megint moziba.

És csak azért nem Punnany Massif koncertre, mert nincs kedvünk álldogálni órákon keresztül. Ahhoz kicsit fiatalabbnak kipihentebbnek kellene lenni. Legalábbis ma. ;-)