Rémálom

Borzalmas éjszakám volt.
Megint, egymás után a második. Pedig este, lefekvéskor kifejezetten kértem magamtól, az agyamtól egy normális álmot, vagy valami olyasmit.

De nem.
Megint háború, menekülés, vér és borzalom.
Vasárnapról hétfőre virradóan még "csak" bunkert építettünk, szekrényt tologattunk a titkos ajtó elé, meg élelmiszereket halmoztunk fel.
Most viszont menekültem. Charlieval. A gyerekek sehol.
Álltam egy nagy ajtó előtt, ahová minket be akartak engedni, de akinek sötétebb volt a bőrszíne, azt nem.
Ott álltam, és hallottam, hogy közeleg az ellenség, aki meg fogja ölni, kivégzi azokat, akik kint maradnak. De közben meg nem akartam bemenni, elszigetelni magam a gyerekeimtől, meg akartam találni őket. Végül bementem, mert ha kint maradtam volna, esélyem sem marad a keresésre.

Nem tudom szavakkal leírni, amit álmomban éreztem.
Mikor kint kerestem a fiúkat. És amikor valaki hasonlót láttam, rohantam, és ordítottam a nevüket, aztán felém fordultak, és mégsem ők voltak. Mikor halott fiatalokat fordítottam arccal az ég felé, hogy az enyém e. Jaj, nem akarom visszaidézni!

Ahogy azt sem, mikor lemondtam arról, hogy élnek.
Hogy könyörögtem Charlienak, hogy segítsen nekem meghalni, mert én nem tudok , nem akarok így maradni...

Nem írom tovább, nem gyötröm magam.
Amikor felkeltem végre, olyan nagyon boldog lettem, hogy mindezt csak álmodtam, és nem igaz. Örültem a küszködéseinknek, a kis lakásunknak, Kismacsó ébresztésének, álomszagú puszijának, mindennek, az egész kis nyomorult, békés életünknek.
És nem tudom, hogy a kollektív tudat lopta e be magát a tudatalattimba, az amelyik ezeket az érzéseket megélte, átélte és most itt van, vagy "csak" arra vagyok ennyire érzékeny, amit most sulykol belém a média.

Akárhogy is, ennek nem szabadna így lennie sehol. SOHA, SEHOL.
Hát hogyan és hol lehetne elintézni, hogy az emberek ne öljék egymást? Hogy béke legyen mindenhol?
Fel kellene ébrednie MINDEN embernek.