A búcsúműsor

Jaj, hát szétszaggatták ezek a kölykök a szívemet, a lelkemet! Ebbe bele kell már pusztulni. :-)

Kismacsóék búcsúműsora volt délután.
Én ma egész nap elég koszos munkában voltam a kollégákkal -ruhabörze volt az ügyfeleknek, mi meg pakoltuk a sok nehéz, poros dobozt-, úgyhogy vittem tiszta (és csini) ruhát.
Szépen rendbe raktam magam a munka végén, még rúzst is rittyentettem a számra, mégiscsak én képviselem a családot egyedül. ;-)

Igazából nem voltam hajlandó végiggondolni, hogy én ezt sírás nélkül nem fogom kibírni. Az járt a fejemben: biztos valami vidám kis műsor lesz.

Az volt.
Csak azt nem vettem számításba, hogy én már ezen is sírni fogok, mert én mostanában mindenen meghatódok. Rémesen égő vagyok a magam számára.
Az volt a csúcs, amikor a gyerekek szembefordultak velünk, nagyon közel álltak, és valami köszönő éneket énekeltek nekünk.
Elég jól bírtam úgy 30 másodpercig. Aztán láttam, hogy a gyerekszemek is könnyesek, úgyhogy kontrollálhatatlanul elkezdtek folyni az én könnyeim is.
Nem bírtam, egyszerűen nem bírtam megkeresni a fiam szemét, szerintem ő is meghatódott, mert elbújt az előtte álló gyerek mögött.

Hatalmas siker volt Kismacsó videója az elmúlt évekről.
Annyira büszke voltam rá. Tényleg egyedül csinálta, csak a technikai dolgokhoz kapott útmutatást.
A másik két osztály videója is jó volt, de ott látszott, érződött a felnőtt "kéz", az övékén meg nem.
A zenék választása, a gyerekes darabosság, a korosztályának fontos pillanatok kiemelése tette igazán ütőssé az egészet, igazán örülök, hogy nem nyúltunk bele picit sem.

Hihetetlen érzelmi kavalkádot éltem meg.
Látni, ahogy ezek a gyönyörűséges gyerekek felnőttek...
Mind szép. Komolyan, tiszta szívemből mondom, hogy mind olyan szép volt. Sugárzóvá tette őket a várakozás, az, hogy előttük áll az egész élet.

Nem tudják milyen hatalom van a kezükben.
A fiatalság hatalma, az, hogy még bármerre léphetnek. Ők aztán tényleg.

Édes Istenem!
Én nem tudok belenyugodni ebbe a rohanó időbe, és most is csak sírok, és zokogok, és megtehetem vazze', mert épp egyedül vagyok. Ezt nem lehet kibírni.

Szeretnék minden apró, pici másodpercet elkapni, és elpakolni valami polcra az agyam egyik szegletébe, hogy bármikor elővehessem, felidézhessem.

Miért van az, hogy egyszerre annyira jó és végtelenül fájdalmas ez az egész? Miért rémiszt a rohanó idő?
Hát hol van már az én kis kék szemű hercegem a kék overáljában? A kék kockás, kantáros nadrágjában? Hát hová tűnt az az idő, míg eljutottunk a méretre szabott ballagási öltönyhöz? Hol van? Adják vissza nekem!

Ez a sokk Belaminál is megvolt.
Emlékszem.
Jaj nektek, kik gyereket fogtok nevelni, neveltek, vagy neveltetek, széthasad a szívetek a boldogsággal karöltve járó szomorúságtól!

Vagy csak én vagyok ilyen hülye? ;-)