Próbálom tartani a gyakoribb írást

Nem mertem bevállalni a novemberi mindennapos írást, de azt betartottam, hogy magamhoz képest gyakrabban blogoltam.

Idén próbálom ezt folytatni, tartani.

December.

Én ezt most nagyon szeretem. Ma és holnap szabadságon vagyok, csütörtökön képzés. Szombaton találkozunk a fiúkkal, Anyuéknál tartjuk a névnapját és a szülinapját, ami amúgy tegnap volt.

Tegnap este a liftben álltam Mórral, és elég nyűgös voltam, hogy ki kell mennem a hidegbe.

Aztán ránéztem Mór lelkes kis pofijára, végigfutott rajtam, hogy utána visszamegyek a meleg otthonunkba, ahol Charlie már előkészítette mindenki vacsoráját, meg aztán holnap szabadság, és mindenki jól van, szóval elöntött a hála érzése, meg az, hogy én mennyire nagyon szeretem a saját életemet. Lehetne ez, meg az még, de a lényeg megvan, legalábbis, ami nekem igazán lényeges.

Azt nem is meséltem, hogy vasárnap voltak nálunk Belamiék.

Felköszöntötték Charliet a valódi névnapja alkalmából, mi meg főztünk finomakat.

Ági, mióta voltunk abban a thai étteremben, vágyakozik egy olyan leves után, úgyhogy Charlie megpróbálta összehozni neki. Szerintem nagyon jól sikerült, és Ági két hatalmas tányérral evett, úgyhogy neki is ízlett. 

Én meg sütőtökös, cheddaros tésztát csináltam, az is finom volt, Belami kérte, hogy csomagoljak neki másnapra. (Ági levest kért elvitelre.)

Utána a nappaliban beszélgettünk, meg megkóstoltuk a pisztáciás bejglit. (Azt nem én sütöttem.)

Nagyon jól záródott a hétvége.

  

A hétvége

Tegnap óta -végre!- szabadságon vagyok.

A múlt hét nagyon sűrűre sikerült, de visszapillantva rá, jól is. Pénteken tárgyalás, délután fodrász. Most megint visszatértem a másik nagy kedvenc fazonomhoz, a felnyírt bubihoz, de most frufru nélkül.

Nagyon nehezen indultam el utána táncolni, de végül nagyon örültem, hogy elmentem. 

Tettem egy nagy felfedezést a tánccal és magammal kapcsolatosan. Azt, hogy ezzel az egésszel én feszegetem a határaimat, és miért is. Nem, egyáltalán nem a fizikai részéről van szó, mert azt jól bírom, egyre hajlékonyabb vagyok, és nagyon kellett már ez a sok nyújtás a futás mellé. 

Inkább lelkiekben határátlépés ez nekem.

Ilyeneken tűnődtem a tánc végén, mert csomó érzelmem van utána, amit igyekszek kibogozni. Hihetetlen önismereti utazás megint ez nekem, plusz fejlődési lehetőséget is látok benne. Azért közel az ötvenhez ez eléggé cool. Nem? 

Azt most inkább hagyjuk, hogy nem vittem szemüveget a hátizsákomba, mert minek, aztán megint volt kártyás feladat, és meg kellett kérnem az oktatót, hogy olvassa fel hangosan, mert én azt az apró betűt szemüveg nélkül el nem tudom olvasni. (haha)  

Még szombaton is dolgoztam, Szegedre kellett mennem.

Kicsit ki kellett vernem a balhét a kórházban, de nem nagyon szerencsére. Visszafelé elmentem Belami kollégiuma mellett, nosztalgiáztam egyet, hogy hol álltunk mindig az autóval, mikor költöztettük be meg ki. Jó ég, de régen volt!

Voltunk színhászban is szombaton este.

Vasárnap meg Ágiról és Belamiról szólt, Kismacsóék nem indultak útnak megint.

Ebédre jöttek, aztán mézeskalácsot sütöttünk, meg forralt bort ittunk. Háttérben szóltak a karácsonyi dalok, nagyon-nagyon hangulatos volt. Sokan berzenkednek az adventi hangolódástól, én nagyon szeretem, egyáltalán nem zavar semmi ezzel kapcsolatos, úgyis csak annyit veszek ki belőle, ami jó nekünk, a többit meg figyelmen kívül hagyom.

Úgy tűnik kár volt paráznom, hogy eljött a fiúk nélkül töltött 24-e, mert mégis velünk lesznek így vagy úgy. Kismacsóék egész nap, Belamiék meg este, szóval örülök nagyon.  

Én most örülök magamnak

Reggel a mosdás és öltözés után fújtam egy kis parfümöt magamra, meg a szabadidőruhámra, mert ugyan itthon nem szoktam, de már nagyon hiányzott, hogy érezzek valami finom illatot magam körül a sok vegyszer után.

Igazából elég jól beosztottam az időmet és az energiámat az elmúlt három napban, mert ma még egy szoba van hátra, utána befejztem a takarítást. 

Persze, lenne még mit csinálni -pl. selejtezés mégsem volt- de most jelentősen nőtt a komfortérzetem. Kint van a szerény karácsonyi dekorációnk (nem visszük túlzásba), és ettől olyan jó lett a kedvem is. 

Múlt szombaton kihúztuk mindannyian, hogy kit fogunk megajándékozni.

Úgy emlékszem, hogy tavaly vagy előtte vezettük ezt be, mármint, hogy mindenki egy embert ajándékoz meg a családban. Ez azért tetszik a fiúknak, mert csak egy ember meglepetésén kell gondolkozni szűk családon belül, és így nincsenek buta, utolsó percben összekapkodott tusfürdők, hasonlók. 

Van egy chates családi csoportunk, ott mindenki ír sok ötletet, hogy minek örülne igazán, és így lehet támpontot kapni, hogy merre induljon el az ember. Ezzel még marad a meglepetés ereje, hogy mi lesz és kitől, mégsem kapunk valami olyasmit, amire semmi szükségünk, vagy nem vágyunk rá. Én nem mondom, hogy mindenkinek ez a legjobb megoldás, de nálunk nagyon bevált. Így a fókusz magán a karácsonyon van, a hagyományainkon, amikben nincs semmi különös, mégis olyan megnyugtató tud lenne. Belami mondta tavaly, hogy annyira szereti a mi kis hagyományainkat, hogy el sem tudja képzelni, hogy egyszer majd ezen változtatni kell. Mondtam neki, hogy ez is apránként alakult ki, majd szép lassan változtatja a saját képére, mikor már saját családja lesz. (Tavaly elég közel volt már hozzá, idén karácsonyra visszalépett a start mezőre.)

Annyi idegesítő külső körülmény van most a világban, teljesen tudatosan nem engedem, hogy elvigyen.

Pedig ma is. Kaptam egy utalást a munkahelyemtől, gyanítom ez a karácsonyi ajándék, de inkább egy vicc. Szerintem jobban tették volna, ha hagyták volna az egészet a p.csába, mert ez inkább szánalmas, mint jó. Hagyjuk is! (Az már hab a tortán, hogy Charlie is megkapta időarányosan, ami azt jelenti, hogy szerintem többe került az utalás esetében.) 

Én most örülök magamnak.

Mindenki jól van, semmi megoldhatatlan probléma vagy körülmény, és az agyam is kisimult, ráállt az adventre. (Megcsináltam a máglyarakást, nagyon finom lett.)