Viszontagságaink

Na jó, ez azért túlzás, mert épp festik a hálószobát, és pont így terveztem, de valahogy mégis hirtelen jött.

Nyígok már ezen augusztus óta, hogy legalább ezt csináljuk meg, fogjunk végre bele a felújításba, mert nagyon-nagyon régen költöztünk ide, és azóta nem volt festve. Idénre, kóstolóként, a hálószoba festését terveztem be, és azért azt, mert az a legcsúnyább. A színt még a fiúk választották (kék), és ez már kifakult, ronda, utálom. Most brutál zöld lesz, mert Belamiék új lakásában nagyon megtetszett az egyik szoba színe mindkettőnknek, és talán Charlie is jobbakat alszik majd a hálóban így, mert a mai napig nem sikerült megbarátkoznia az ágyunk átköltöztetésével. 

 Szóval gyűjtöttem az erőt, hogy szóljak a házban lévő festő srácnak, hogy beleférünk e még az őszbe. 

Valahol mélyen már elengedtem ezt, mert biztos voltam benne, hogy nincs már szabad kapacitása. 

Aztán szerdán beszéltünk, hogy neki még csütörtökön van egy nap, ami alatt befejezi az épp futó projektet, aztán a következő előtt lenne egy-két napja, oda beleférne ez. Magyarul tegnap ki kellett ürítenem a hálót, hogy ma tudjon kezdeni. Azért a kis autisztikus énem kardjába dőlt, de már mindegy, tegnap feje tetejére állítottam az egész lakást, hogy mindent kihordjak, ma meg a konyhában dolgozok a gépen, meg telefonálgatok. 

Amúgy régen írtam, mert van most olyan, amiről nincs kedvem. 

Talán majd utólag. Mert reményeim szerint megoldjuk. 

Hogy most ettől, vagy úgy általában is, de kicsit leapadt a lelkesedésem mindenben.

A munkahelyen rengeteg képzésen vagyok túl, ami a pontok miatt kell, de amúgy meg pont lelassította a tényleges munkát, főleg, hogy előtte meg szabadságon voltam több, mint két hétig. 

Nagyon-nagyon nem tudtam lelkesedni a körbeüléstől, meg azoktól a kérdésektől, hogy hogyan érzem magam, hogy érkeztem a képzésre, mert legszívesebben sikítottam volna, hogy hagyjon engem mindenki a p.csába a dolgomat csinálni, ne kelljen már megint a munka nehézségeiről értekezni, mert kisűl az agyam a témától. Marhára elegem van már ebből, azt szeretném látni, hogy végre valami változik is, nemcsak a beszélgetés van fölötte. Komolyan, ez megy húsz!!! éve, mióta ebben dolgozok, de csak a lefelé menetelés ment eddig, meg tizekilenc óta (mióta itt dolgozok), évente minimum kétszer leíratták velünk, hogy milyen változások kellenek, aztán semmi nem történt. Logikus, hogy nem tudok már őszinte mosollyal századszor is erről témázni. 

Közben mindig van a csoportban olyan, aki haláli lelkesedéssel képes hosszan erről beszélni, kb. úgy, mintha nem mindannyian ebben lennénk minden nap. Én nem is értem, Szerelmes a saját hangjába? Ehh! Mondom, hogy nyűgös vagyok.

Ha meg arra gondoltam, hogy mi újat hozok be a szabadidőmbe, akkor megint sírni támadt kedvem.

Nem, amikor ennyire nem érzem a kontrollt a kezemben, akkor kapaszkodok a megszokásaimba, megfelel a futópad, meg Bíró Ica is, csak ne kelljen elmennem még ezért is itthonról. 

A legjobban az olvasás nyugtat meg, alig várom, hogy esténként ágyba bújjak az aktuális történettel, és belefeledkezve olvassak, míg le nem ragad a szemem. 

Most meg...

Hát nem ezen a héten fogom visszavenni a kontrollt a kezembe, ülök itt a kupi tetején, a konyhába szorultam ki dolgozni, és azt sem tudom, hogy este hol alszunk, mert a nappali tele a háló cuccaival, de az ágy is. Majd valahogy kell csinálni annyi helyet, hogy le tudjunk feküdni. Ez nekem egy rémálom amúgy, de próbálom humorosra venni az egészet. Meg egyszer úgyis készen lesz ez is. Nem?