Megint csak Uno, majd írok másról is

Ma már kettesben voltam egy ideig Unoval, amíg az anyukája bevitt egy papírt a munkahelyére.

Azért bennem volt/van a félsz, hogy egyszer elfogy a szerencsém, és nem bírom megnyugatatni, de ez nem az a nap volt megint. 

Előtte védőnőnél voltak, és rengeteget aludt a babakocsiban, úgyhogy pont ébren volt, mikor érkeztem, és úgy is maradt még, ezért szórakoztattam. Szereti a dalolászást, a fahangom sem zavarja, és kiváncsian nézegeti a kacsás kis kendőcskéjét, jár a keze és a lába. Hirtelen lett türelmetlen, sejtettem, hogy elfáradt, de csak nem akart elpilledni, úgyhogy megnéztem a pelusát. Bizony! Ott volt a baj, mert miután tisztába tettem, szépen bealudt, és ahogy Ági hazaért, még jó sokáig durmolt, mert beszélgettünk fölötte, és ez teljesen lelazította.

Ugyanez volt szombaton is, mikor Miklós szülinapja miatt átmentünk hozzájuk, és akkor aludt a legjobban, mikor ment a diskurzus az alvása hátterében. 

Nem tudom kinél hogyan volt, de én a két fiúnál úgy voltam, hogy "első látásra".  

A nagymamaság viszont máshogy érkezett, kissé lopva, csöndesen, de már teljesen behálózott. 

Minél többet látom és érintem, annál mélyebben átjár, rengeteget gondolok rá. Ahogy hadonászik a vékony kis karjaival, ahogyan hunyorogva néz rám, és a mosolya!, ahh, az valami gyönyörű. Még nem igazán nekem szól, inkább annak, hogy minden komfortos épp, de akkor is nagyon jó látni.

Vannak jelenetek, amik beleégnek az ember lelkébe, és bármikor elő lehet venni, annyira élénkek.

Egy ilyen volt, mikor szombaton Belami a bejárati ajtóból futott vissza, hogy még egy puszit nyomjon Uno buksijára. Annyira nagyon önkéntelen volt ez a megnyilvánulása Belaminak, de abszolút leképezte, hogy megérkezett az "apaságba", és imádja a kisfiát. Ahányszor eszembe jut, mosolyognom kell.