Mikor a munkámat sem szeretem épp

Vannak időszakok, mikor nagyon tele a hócipőm a munkámmal, de ez egy ilyen terület, nem lehet töretlen lendülettel csinálni.

Sajnos most semmilyen szupervízió, vagy ventilálási lehetőség nincs, plusz a saját megküzdési stratégiák is le vannak korlátozva a vírus miatt, mert egy rohadt barátnős, kávézós délutánt sem lehet csinálni, maximum írogathatunk egymásnak. 

Teljesen reménytelennek látom a gyámoltjaimat, és a hosszú évek tapasztalatai miatt előre tudom, hogy mi fog következni, ami sok szempontból megkönnyíti a munkát, de a sikerélmény nagyjából nulla..., sőt mínusz egy. 

Mint például az egyik tizenegy! éves gyerekem.

Hónapok óta engedély nélkül van távol, bújtatja a rokonság (jó sokan vannak), és már ott tartunk, hogy bűncselekményeket követettnek el vele.

A rendőrség időnként elcsípi, szállítgatják a lakhelyéről a gondozási helyére, aztán megint megszökik. Persze ettől zabosak, mert nem taxivállalat ők, meg tegyük zártba. 

A gyámhivatal feljelentést tesz a bújtatás miatt, a rendőrség nem akar ezzel foglalkozni, vádaskodik, vagdalkózik. 

A gyámhivatal számon kér, hogy ki mit tett az ügyben, miért nem ér el a rendőrség engem (elér, ha akar), miért nem vizsgálta be a szakértői bizottság speciális igényre (mert szökésben van?!)? 

A gyerek és rokonsága meg csendben röhög a markában, mert őket nem kérik számon, azt csinálnak, amit csak akarnak. Nevetséges.

És akkor hét évig szórakozik a rendszer a gyerekkel, talán sikerül egy-két évre zártba is bejuttatni (várólista van, csak mondom!), de amúgy folyamatosan szökésben van, így nem jár iskolába, normál intellektussal sem tud megtanulni sem olvasni, sem írni rendesen, és arra szocializálódik, hogy bújni kell, meg bűncselekményekből fenntartani magát. 

Aztán felnőtt lesz, a fél életét börtönben tölti, és amikor épp kint van, akkor szaporodik... Legyártja saját maga mását. Jó kis kilátások. Ugye? 

Na, ilyenkor elmegy a kedvem ettől a munkától, tök kiégettnek érzem magam, és ezen az sem lendít, hogy a nagy home office miatt egy percre sem tudok kiszállni mókuskerékből.

Legtöbbször az előnyeit látom a kötetlenségnek, de mikor egyszerre több ilyen kaliberű ügyem van, és mindenki tőlem várja a megoldást, akkor egy kicsit besokallok, frusztrálttá válok. (Húú, mennyit tudnék hülye nevelőszülőkről, meg egyéb kacifántos ügyekről mesélni!)

Túl fogok én ezen lendülni, aztán jön majd egy nyugisabb időszak, de most épp utálom az egészet. 

Ez van.