Rosszkedvem tele

Gondolkodtam, hogy írjak e most, mikor csak a rosszkedvemről tudok.

A világon semmihez nincs kedvem, egy merő görcs vagyok. Undorító az idő, a sár, a munkámat pillanatnyilag gyűlölöm. Legszívesebben lesz.rnám az egészet, de -nyilván- pont most a legsűrűbb, így nem tehetem. Mintha megháborodott volna mindenki. 

Ha nem lenne Charlie és Mór itthon, meg a fiúk is időnként, szerintem már eret haraptam volna magamon.

Annyira nagyon megértem Mamát, pedig azért... jobb, ha én befogom. 

A temetés.

Inkább hagyjuk is az egészet! Jól kib.sztam magammal a nagy önuralom gyakorlással, nyilván annak is itt a böjtje lassan. Hát így állunk.

Azért, hogy valami jó is legyen. 

A családom. Belami csütörtök este jött haza, és szombaton este ment el, mert ma ügyeletes. Annyira jó volt! Rengeteget beszélgettünk, tényleg órákon át ültünk hol a szobájában, hol a konyhában, Mór meg feküdt a kezünk ügyében, hogy simizzük. Voltunk együtt nagy sétán négyesben (Charlie, Belami, Mór és én), meg kocsit mostunk (de minek?). Kismacsónak programja volt Pesten, de volt itthon ő is. Szóval belőlük tudok töltekezni. 

Mórról muszáj külön is szólnom.

Ez a kutya egy csoda. Annyira imádjuk! Egy angol úr, egy lelki segítő, meg egy angyal egyben, egyszerűen bámulom, hogy mennyire profi módon tudja azt adni, ami kell. Ha épp magamban lennék, elegáns módon elvonul, nem alkalmatlankodik, és MINDIG tudja, csalhatatlanul érzi, hogy mikor van rá szükségem. Lenyalja a könnyeimet, ha sírok, és odacipeli az aktuális kedvencét játszani, hogy felvidítson. Én nem is tudom, hogy mi lenne, ha ő nem lenne nekünk. Rengeteg mindent elsimít, kisimít. Egy angyal kutyabőrben. Amúgy.