Kicsi a világ, és néha olyan szomorú

Tegnap Belami írt üzenetet, hogy hogyan is hívták azt a pszichiátriai beteg kislányt, aki az első nevelős munkahelyemen volt pár hétig, mert szerinte ő van ott náluk az intenzíven. 

Egyeztettünk, hogy igen, ő az. Felakasztotta magát, újra kellett éleszteni.

Belami vette ki a tubust, és az első kérdése az volt a lánynak, hogy mikor mehet ki dohányozni. 

Néhány órán keresztül normálisan elbeszélgetett az ápolókkal, aztán kattant nála valami, és dühöngő őrültté változott. Le kellett nyugtatózni, mert veszélyt jelentett magára és másokra is. Mindez történt az intenzíven. Nem hiszem, hogy ott láttak ilyesmit mostanában.

Belami azt írta, egyszerűen nem tud ezzel mit kezdeni földhöz ragadt anesztesként, hogy van egy egészséges test, és mégsem lehet neki segíteni.

És tényleg. Nagyon-nagyon szomorú lettem attól, hogy végiggondoltam ennek a gyereknek az eddigi életét, és belegondoltam a jövőjébe. Ami tulajdonképpen nincs is. Rettenetes. 

Adott egy újszülött, aki egészségesen, de fiatalkorú anyának született.

A nagyszülők először hallani sem akarnak róla, ezért csecsemőotthonba kerül. Aham. Adtak az ősbizalomnak, kötődésnek.

Majd három hónap múlva úgy döntenek a nagyszülők, hogy mégis nevelni akarják a babát. A gyermek abban a tudatban cseperedik fel, hogy a nagyszülei a szülei, az édesanyja meg a nővére. 

Valamikor kamaszkor környékén valahogy megtudja, hogy az egész addigi élete egy nagy hazugság volt. Valami megroppan benne, elkezd furcsán viselkedni. Ez odáig fajul, hogy már a nagyszülők és az anyja is fél tőle, nem tudják kezelni, szakellátásba kerül.

Elkezd lakásotthonról lakásotthonra vándorolni, mert sz.r a gyermekvédelmi rendszer, és normál keretek közé nem is lehet beilleszteni. 

Megmondom őszintén, nevelőként én is igyekeztem gyorsan megszabadulni tőle, mert olyan rohamai voltak, ami veszélyt jelentett a többi gyerekre, és persze magára is. 

Az alatt, míg ott volt, folyt vér, jött ki rendőrség, hogy betegyék a mentőbe, a kórházban bezárkózott a takarító szertárba, és hipós vizet ivott a felmosóvödörből. Soroljam még?

Fellélegeztem, mikor átvittük egy zártabb intézménybe, azt reméltem jobb lesz neki, ha keretek és szabályok veszik körül. 

Ott megvágta az egyik nevelő arcát, ami már bűncselekmény, ezért teljesen zárt intézménybe rakták, szerintem ott próbálkozott öngyilkossággal, de ezt nem tudom biztosan, csak találgatok.

Még pár év, és nagykorú lesz.

Onnantól senki földjén fogja találni magát, mert a családja nem akarja már őt, gyakorlatilag az utcára fog kerülni. 

Nem tudom szed e pszichiátriai gyógyszereket, de ha igen, és azt sem fogja szedni... 

Ő nem fogyatékos. Tiszta pillanataiban olyan, mint bármelyik korabeli lány, szerintem még szép is. Értelmesen el lehet beszélgetni vele. Azt is tudja magáról, hogy be szokott kattanni. Azt mondja, hogy olyankor érzi, hogy el fogja sodorni a dühe, de nem tud parancsolni neki, nem tudja megállítani. 

Volt olyan, hogy nekem is szólt, hogy most hagyjam őt, mert nem szeretne bántani, kedvel engem, de érzi, ahogy bizsereg az idegrendszere, nem tud abban a helyzetben tovább maradni, ne próbáljam megállítani. Épp mamuszban szökött a buszhoz. Januárban.  

Abban reménykedtem, hogy a zártabb intézetben szakember foglalkozik majd vele, tud neki olyan terápiát, amivel meg tudja fékezni a benne tomboló démonokat. Úgy látszik ez nem sikerült. Maradt minden a régiben.

Ő áldozat.

Áldozata a családja hazugságainak. Áldozata a nem megfelelő gyermevédelemnek. Áldozata a kiforratlan, gúzsba kötött gyermekpszichiátriának, ami túl van terhelve, nincs berendezkedve az ilyen súlyos esetekre... Amiből mellesleg egyre több van. Emlékszünk a második nevelős munkahelyemre?! Ott is volt hasonló. 

Nagyon elszomorító ez az egész.