Belami

Régen írtam már a fiúkról, úgyhogy most pótolom.

Belami.

Rengeteget, tényleg nagyon sokat dolgozik. Most épp mentőzik is, ez egy külső gyakorlat, ami kell a szakvizsgájához. Én, kis naív, azt hittem, hogy akkor most ott lesz, és pont. De ez nem teljesen így van, mert közben nyomja az ügyeleteket is a kórházban. 

Amúgy jól van. Ha van szabad hétvégéje, akkor megy Iluskához, programokat csinálnak. Ha épp belelóg az ügyelet a hétvégébe, akkor meg magányos túrákra indul, imád gyalogolni, akár hegyre fel is. (Két éve Caminozott, mikor Portugáliában volt gyakorlaton, na az kemény volt. És azt is egyedül. Tiszta őrültségnek tartottam, de nem volt baj.) 

Ő olyan jófiú. Szeret velünk lógni, jött a Balatonra két ügyelet között, de Iluskától visszajövet mindig beugrik, akkor is, ha nem tud itt aludni. Nekünk egy rugóra jár az agyunk, pont úgy eszik, minr én (nem preferálja túlzottan a húst ő sem, és imádja a húskerülő konyhámat), és az érzelmi intelligenciája is nagyon magas. Az más kérdés, hogy van benne egy jó adag türelmetlenség, és ettől időnként arrogánsnak tűnhet, de nem ez a jellemző. A kis betegeivel különösen türelmes, azt mondja, hogy a felnőttek időnként jobban fárasztják. 

Megint visszajött egy sztori, amitől olyan büszke vagyok rá! A sógornőm mesélte, hogy az egyik barátnője gyermeke beteg lett, vagy eltört valamije, már nem tudom, és be kellett vinni a kórházba. A vírus miatt ő nem mehetett be valamelyik vizsgálatra, amitől teljesen kikészült, mert meg volt róla győződve, hogy a lánya egy szót sem fog mondani, mert így reagál az idegenekre. Tördelte a kezét a folyosón, biztos volt benne, hogy ki fognak jönni érte, mert a gyerekből nem tudnak információt kihúzni. Telt-múlt az idő, egyszer csak megjelent a lánya egy jóképű, fiatal dokival, aki kézenfogva vezette a gyerekét, közben csacsogatak. Az anyuka ledöbbent teljesen, és amúgy is tök jó élményként maradt meg benne ez az egész, csak azt sajnálta, hogy nem jegyezte meg az orvos nevét. Erre a sógornőm megmutatta Belami képét, és a barátnője azonnal felismerte. 😇 

Olyan sokszor eszembe jut, hogy milyen volt kicsinek, és mennyire aggódtam érte. Problémás gyereknek éreztem, akit csak én érthetek meg igazán, és féltettem az óvodától, később az iskolától. Közben elváltunk az apjától, az sem lendített sokat rajta. De aztán... Valahogy helyére kerültek a dolgok. A hat osztályos gimnáziumban kinyílt, vagány lett, de közben mégis jól tanult. A tanárai szerették, elnézték, hogy minden balhéban benne van, bár érettségi előtt rezgett a léc, majdnem kirúgták. Szóval épp olyan volt (és az ma is), mint amilyennek szerettem volna látni: okosnak, de vagánynak, a társaság közepének (ebben nem rám ütött). És akkor még helyes és jóképű. Nekem ő tökéletes. 😉

Legközelebb Kismacsóról.