Aztán nyitok... és nyígok.
Csak kapkodom a fejemet. Ma reggel jött a telefon, hogy leállunk a látogatásokkal. Nyilván, ez teljesen korrekt, hisz arra biztatnak mindenkit, hogy minél kevesebbet mászkáljon, akkor meg mit járkálnánk össze-vissza, családról családra, ha nem muszáj?
Szerencsére én itthonról is tudok dolgozni, de időnként be kellene mennem az irodába újabb adag iratért, amiből folytatni tudom a munkát. Várom, hogy ezzel kapcsolatosan mire jutnak a feletteseim.
Hétvégén nem mentünk szülinapozni keresztlányomékhoz, mert anyósom idős, beteges, és ő is jött volna akkor. Sógorom meg olyan helyen dolgozik, ahol még a múlt héten is mászkáltak olasz sofőrök.
Anyuékhoz sem mentünk. És ezen a hétvégén Apuékhoz sem fogunk. Inkább miattuk, hogy nehogy én vigyem a vírust.
Aggódom.
Belamiért, aki kórházban dolgozik. Kismacsóért, aki egyenruhásként készenléti állományban van, szóval bármikor bevethetik.
Tudom, most lehetne szép idézetekkel okosakat mondani, de engem most az idegesít, hogy nem vettem arckrémet, és nem is fogok tudni mostanában, meg az edzéseimnek is lőttek szerintem. Persze igyekszem "átkeretezni" ezeket a nyűgjeimet, és megtalálni a jót az adott szituációban. Mondjuk, hogy Kismacsó itthon van jelenleg, és Charlie, meg én is tudunk itthonról dolgozni, ugyanakkor sokat olvashatok, meg filmezhetek. Ilyenek.
Azért remélem, hogy hamar vége lesz ennek.
