Munkaszüneti nap, ami nekem nem volt az

Ma van a szociális munka napja.
Ki is volt mindenhová plakátolva a munkahelyen, nehogy valaki dolgozzon véletlenül. Persze nekem ez nem jött össze, menni kellett ma is.

Abortuszhoz kellett hozzájárulnom.
Egy tizenhárom éves gyereknél.
Na igen, ez a munkám árnyoldala. Van ilyen is. Sajnos.

Hétvégén bújtam a jogszabályokat, hogy hol is vagyok én ebben a történetben, mit tehetek, és mit nem. Mert, őszintén szólva, voltak/vannak aggályaim.  Csúnyán sarkítva, ma aláírtam két élőlény halálos ítéletét (ikrek ráadásul).
Máshonnan nézve, meg ... Egy tizenhárom éves kislánynak gyerekek? A gyerekeknek egy tizenhárom éves anya? Aztán öt év múlva lehet, hogy semmilyen? Mert nagykorúan egyszerűen lelép, és hagyja a csudába a gyerekeit. (Ez a gyakoribb.)

Az állásfoglalás szerint nekem azt kell támogatnom amit a gyerek szeretne. Nem akadályozhatom, de kérhetek eseti gyámot, ha lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadom az aláírást.
De tudhatja egy gyerek, hogy mit akar?

Rajta leginkább a közönyt láttam, ami nyilván a védekezés egy módja.
Tegnap, a második védőnős beszélgetésen konkrétan ásítozott, de megerősítette, hogy nem akar még szülni, a terhességét meg akarja szakíttatni.

Hát ki vagyok én, hogy ráerőltessek valakiket, akiket nem szeretne? Hogy valakik megszületését kierőszakoljam úgy, hogy nem várja őket senki?
Konkrétan alig ismerem a kislányt, nyáron lettem a gyámja, mikor az egyik kollégám elment máshová dolgozni. Így a nevelőszülőjét nyaggattam, hogy mégis mi járhat a fejében.

Végül aláírtam a papírt.
Megtettem a feljelentést, ahogy kell.
A többi most néma csönd. 😔