Nem azért, mert kikapcsolt, inkább folyamatosan feszültségben tartott. És nem, nem abban a jófélében.
Nem azért, mert vicces volt, csöppet sem volt az, de ha mégis nevettem, akkor azt kínomban tettem.
A képek, a vágás szuper volt, de nem gyönyörködtetett, hanem nagyon is nyomasztott. Annyira töményen nyomasztott, hogy még most is a hatása alatt vagyok.
Nekem ez valami új volt, megkavart, megzavart.
Drukkoltam az antihősnek, és szinte kívántam, hogy lőjön, gyilkoljon. Ott, benne, közben is tudtam, hogy SOHA nem lehet ez a megoldás, de elhitette velem (és ez a bravúr), hogy nincs más kiút, hogy aztán szembesítsen vele, az erőszakba torkolló őrület után csak még nagyobb őrület jöhet.
Joaquin Phoenix egy csoda.
Én mindig abban mérem leginkább, hogy ki a jó színész, hogy elhiszem e neki, amit épp játszik.
És én ezt nagyon elhittem neki. Elfacsarodott a szívem, ahányszor csak közszemlére tette a csonttá, bőrré fogyott, összerugdosott testét, és az a kényszeres nevetés...
De a szemével is el tudott játszani mindent: a sebezhetőségét, a büszkeségét, az őrületét, ami szép fokozatosan mászott elő. Volt, mikor nem volt semmi gesztus, csak nézett, mégis mindent érteni lehetett. Simán. Ezt nem tudja megcsinálni akárki.
Szóval lányok és fiúk!
Lelkileg felvértezve menjetek megnézni ezt a filmet, és ne számítsatok könnyed esti kikapcsolódásra semmiképp!
De!!
Szerintem meg kell nézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése