Tényleg csak a hormonok szórakoztak velem, már sokkal jobb minden (és nyilván az is volt, csak én láttam más szemüvegen át ((hormonok homályosították)), van ilyen, és még lesz is).
Ugyanúgy vannak nehéz helyzetek, de mégsem érzem leküzdhetetlennek őket (most épp, hadd örüljek neki egy kicsit!).
Kedden a lányokra is rájött a depi délután, kettő valami sz.rt be is vett, bár tagadták, de komolyan megijesztett, amilyen állapotban voltak.
Aztán olyan is van, hogy nincsenek mindig kész válaszaim, reagálásaim bizonyos dolgokra, és csak később tudom elemezni, hogy a lehető legjobban jártam e el.
Már egészen jól veszem a testi kontaktust, nem zavar, ha a nyakamba ugranak, és időnként már magamtól is megcirógatom a hajukat, arcukat.
Aztán az egyik lány, aki amúgy elég furcsán viselkedett azon a délutánon, játékból ugyan, de többször is meghúzta a hajamat, meg markolászta a csuklómat, kezdett valami agresszívbe átmenni a kontaktja.
Hirtelen nem is tudtam, hogy miként állítsam ezt le, mert "beégetni" nem akartam a többiek előtt, de azt is éreztem, hogy annyiban sem hagyhatom.
Végül úgy alakult, hogy pár pillanatra ketten maradtunk, erre kezdett még jobban rám mászni, a szeme tök zavaros volt, azonnal "intézkedni" kellett.
-Hahó Viki! Kérlek ezt hagyd abba! Miért csinálod ezt?
-Mert feszült vagyok. Ma az iskolában a földre löktem egy lányt. Nagyon keményen. Szerettem volna belé is rúgni, de aztán visszafogtam magam.
-Haragszol rám?
-Nem, csak játszok.
-Emlékszel rá, mikor a futóverseny napján ugyanígy nyomorgatott a Kitti? Hogy először te is nevetgéltél rajta, utána meg megsértődtél rá? Én most pontosan így érzek: először mókás volt, de most már zavar, szeretném, ha abbahagynád. Oké?
-Oké.
És tényleg abbahagyta.
Hazafelé a buszon elemeztem magamban a helyzetet, arra jutottam, hogy a lehető legjobban intéztem a dolgot. Ám akkor is félelmetes az egész: később is mindig topon leszek majd? Lesz, és jó válaszom lesz mindenre?
Próbálok bízni magamban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése