A tegnapi vacsora

Elképzelhető, hogy anyának nem vagyok rossz, de háziasszonynak, klasszikus feleségnek, hát őőő, khmm…

De azért nekem is vannak felfelé ívelő szakaszaim, a tegnapi pont egy ilyen nap volt.

Ott kezdődött, hogy én (érted, én, aki undorodik a nyers hústól) ráizgultam holmi karajszeletekre. Álltam a pult előtt, és bevillant, hogy én ilyenből tudnék valami jót csinálni, úgyhogy mindjárt vettem is belőle nem keveset.

Aztán, a férjem elképedt pillantásaitól követve, otthon azonnal elkezdtem a vacsorát csinálni, csak annyit engedtem neki, hogy a fűszerezésnél segítsen.

Picit fellazítottam a hús rostjait, fűszerezés után még kevés olajat is beledörzsöltem a szeletekbe, aztán sütőzacskóba pakoltam a húst, és be a sütőbe.

Míg párolódott a vacsora egy része, addig megcsináltam a másnapi szendvicseket, mosógépet indítottam, terítettem, teát főztem.

Majd szétvágtam a zacskót, és steak krumplit szórtam a szaftos húsok közé, és összesütöttem az egészet. Nagyon finom lett.

Mivel mindannyian otthon voltunk, leültünk együtt, és kedélyesen megvacsoráztunk.

Belaminak nem volt túl jó kedve, mert nem haladt az önéletrajzával, ami valamilyen pályázathoz kell, a lassú netet (nem is lassú) okolta, de szerintem simán fáradt volt (unja a mostani gyakorlatát).

Kismacsó meg megint azzal zárta az étkezést, hogy nem érti, miért nem főzök gyakrabban, mikor nagyon is jól tudok.

Aztán mindenki elvonult dolgára, én meg pár perc alatt rendet vágtam, úgyhogy mire Charlie bűntudattól mardosva visszajött, hogy segítsen, már készen is voltam.

A nap további részében halálra dicsérte az estét és a vacsorát, ami jól is esett, de főzni ettől még nem szerettem meg (ráadásul ő sokkal jobban tud).

Valahogy a takarítás közelebb áll hozzám. ;-)