Munkahelyi csendélet az utolsó napokban

Csak a szokásos.

Barakk, délelőtt 10 óra. A gyerekek az udvaron, nekik már önhatalmúlag elkezdődött a szünet.

Csóró harci kutyák lézengenek az udvaron, adtak is ellenük, meg egyéb támadások kivédésére egy gázsprayt. 

Hát köszibazdmeg', biztos nem fogom fújkálni, hogy a végén én szívjam be azt is, szóval ott figyel az íróasztalomon, és ott is fog már maradni az utódomnak (ha lesz egyáltalán egy jelentkező is erre az állásra).

Betépett kb. 20 éves fiú támolyog ki az egyik ajtón?!, és így szól: -Jó estét, vagy jó reggelt! Azt se tudom hány óra. Remélem nem hozzánk jöttek, hozzánk ne jöjjenek, mert kitépem a belüket kezét csókolom -majd támolyog tovább.

Előjön újabb két gyerek, az ő anyjukat keressük a központos esetmenedzserrel, mert összegyűlt az 50 óra igazolatlan, ilyenkor védelembe vétel történik. 

Anyuka persze boltban, már meg sem kérdezem, hogy miért nincsenek most sem iskolában. 

Kezd távolodni tőlem ez az egész, és megerősödök abban, hogy én már ezt NEM AKAROM CSINÁLNI. 

Elég volt. Sok is. Talán nem szabadott volna 10 évig.... 

De csitt! Azon már nem bánkódunk, ami elmúlt. Csak előre nézünk, felemelt fejjel, irányra tartva. Ennél csak jobb jöhet. Biztosan tudom.