Ott hagytam abba a múltkor, hogy csütörtökön költöztettük Belamit, meg beüzemeltük a légkondit, mert eljött a pillanat, hogy nem lehetett megmaradni máshogy a lakásban.
Pénteken -tényleg utoljára- a szokásos időben felültem a buszra, és bementem a "régi" munkahelyemre.
A Semmelweis napi ünnepség miatt mentem, és azért jóval korábban (az ünnepség csak délben indult), hogy még utoljára én főzzem ott a kávét (imádok kávét főzni), meg pletyizzünk kicsit a csajokkal (rohadtul fognak hiányozni).
És bizony más nem is fog hiányozni az egészből, mert ami munka szempontjából ráraknak ott az emberre, az méltánytalan, kiborító és kibírhatatlan.
Míg benne voltam is éreztem, de most egy lépéssel távolabbról még inkább látom.
Nem is tudom pontosan, hogy hol csúszott el ez az egész, de teljesen abszurd helyzetek alakulnak ki napi szinten (pénteken is volt egy), az emberek egymás torkának esnek, és megy a stressz bajnokság ezerrel.
Szerény becsléseim szerint januárra már senki nem lesz ott a mostani gárdából, de lehet, hogy tévedek 1-2 emberrel.
Az ünnepségen engem is elbúcsúztattak, sikerült megint bőgés nélkül megúszni.
Kaptam egy helyi fazekastól kerámia készletet, ami gyönyörű, de ki fogom cserélni. Szerencsére úgy vették meg nekem, hogy ez az opció is hozzátartozott az üzlethez.
Tejeskancsó hat bögrével, de rengeteg, megszámolhatatlanul sok bögrém van, szóval tányérokat szeretnék, arra fogom kicserélni.
Nagyon előkelő helyen voltunk, ahol cseszték bekapcsolni a légkondit (külön kérésre sem), majd kint terítettek meg ebédelni, de ott sem volt jobb a helyzet, sőt.
Ráadásul előre volt egyeztetve, hogy az egyik kollégám gluténmentesen kér mindent, de ugyanazt kapta, a pofátlan pincér pömpögésével kísérve (kioktatóan megmagyarázta, hogy azért ugyanaz, mert mindenki gluténmentesen kapta a menüt), úgyhogy a kolléga kaja után mehetett is a vécére.
Én biztosan kivertem volna a balhét, de ő látszólag nem akarta.
Mindenesetre nem értem, hogy egy ilyen nívójú hely, ezt hogyan engedheti meg magának. Csalódás.
Szombatról a legérdekesebb a Múzeumok éjszakája.
Hihetetlen jól szórakoztunk Charlieval, mert a két fiú külön utakon járt, szóval csak kettecskén nyomultunk.
Amit kiemelnék, az toronymagasan vezeti nálam az első helyet: a bábszínházban felnőtteknek szóló mese, most nem bábokkal.
Annyira, de annyira igényes volt az egész, a színészek zseniálisak, egyik ámulatból a másikba estem. Nem véletlen, hogy ezen a helyen Szabó Balázs kaliberű emberek dolgoznak (Szabó Balázs évekig ezt a társulatot erősítette).
Az már csak hab volt a tortán, hogy a színház légkondicionált, így semmi nem vonta el a figyelmet a csodálatos előadásról. (Még az apróságok sem, akiket a funkcionális analafabéta szülők cipeltek el az előadásra, hisz mindenhol fel volt tüntetve, hogy ez FELNŐTTEKNEK szóló előadás. Mindegy.)
Voltunk Máté Bence fotókiállításán, nagy élmény volt.
Charlie nagyon szereti a képeit, és felkészült a témában, úgyhogy saját bejáratú tárlatvezetőm volt.
Ez a Bence amúgy zseni. Mutatom a kedvencemet tőle:
Voltunk még 16 éven felüli kiállításon, de ott olyan meleg volt, hogy élvezhetetlenné vált az egész, Charlie a folyosón várt meg, nem bírt bent lenni. Én is csak körberohantam a katonák és az Erósz témakörben létrejött tárlaton, pedig tök jó lett volna elolvasni a kiírásokat, de egyszerűen nem lehetett az oxigén hiánya, meg a sok ember miatt (megfulladtam, elsodortak).
Még egy hangszergyűjteménybe ugrottunk be, de inkább csak azért, mert új helyre költözött, és kíváncsiak voltunk a felújított "Városi Mozira".
Nekem csalódás volt, túl kicsi helyre súvasztották be a rengeteg hangszert, pedig elvileg azért költöztek oda, hogy méltó helyen legyenek. Háááát....
Éjfél környékén elégedetten fagyizgattunk a gyönyörűen kivilágított sétálóutcán, pazar érzés volt.
Még az sem rontotta el, hogy szurokfekete színű csoki fagyit választottam (finom volt nagyon), és negyven éves (bocs, mindjárt negyvenegy!) létemre a nyelvemet öltögettem Charliera, hogy lefényképezze nekem, mennyire fogta be a nyelvemet a fagyi. (muhahaha!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése