A blogolásról

Elég régen blogolok már, voltak időszakok, mikor ritkán írtam, máskor egy kis időre abbahagytam, esetleg átköltöztem, de még mindig szeretem csinálni.

Nekem igazán rossz élményem még soha nem volt ezzel kapcsolatosan, pedig elég sokat megmutatok az életemből. Nyilván nem mindent, hisz az lehetetlenség is lenne, akkor minden percről be kellene számolni, arra meg se idő, se igény nincs (nekem sem) (szerintem).

Hogy miért jutott ez most az eszembe?

Tegnap kaptam egy kedves kommentet Timitől, aki azt írta, hogy egy bizonyos helyzetben én jutottam az eszébe. Mindezt úgy, hogy személyesen nem is ismer.

Ilyenkor érzem, hogy érdemes.

Hogy bár ez nem egy szakmai blog, mégis, aki olvas, az képbe került picit, hogy mi is az a szociális munka, esetleg jobban átérzi a gyermekvédelem nyűgjeit, ilyennek.

Vagy amikor a múltkor Eszter felismerte a szegedi patológiai jegyzeteket.

Egyáltalán semmi rossz érzés nem volt bennem, mert nem titkolom a kilétünket, csak annyira rejtem, amennyire komfortosnak érzem ezt az egészet.

A családom tudja, hogy blogolok (és hogy róluk is írok), de pasiból vannak, úgyhogy különösebben egyikőjüket sem érdekli a dolog. Így merem őket villanásokra megmutatni, hisz szörnyen büszke vagyok rájuk, de a személyiségi jogaikat meg muszáj tiszteletben tartani, szóval ezért ez a felemás helyzet az átmeneti posztjaimmal. 

Nem biztos, hogy ez a legjobb megoldás, de jelenleg működik, és ennyi most belefér, senki nem emelt még kifogást. Aztán meg majd látom. 

Ebben a blogolásban pont az a jó, hogy folyton mozgásban van minden, és a kereteket lehet hozzá alakítani, változtatni. 

Őszintén remélem, hogy ez a jó érzés megmarad nekem, és továbbra is sokan olvastok, kommenteltek. Köszönöm az eddigieket!

   (Amanda S. Lanzone)