A fáradtságon túl

Amikor a fiúk picik voltak, akkor megtanultam, hogy van olyan, amikor már annyira fáradtak, hogy semmi nem segít.
Nyígnak, hisztiznek, és semmi, de semmi nem megy át hozzájuk abból, amit mondok. Na, ilyenkor egyszerűen le kellet őket fektetni, hogy aludjanak, utána semmi baj nem volt.
Igazából ezt most is van, főleg Belaminál, csak épp nem én dugom már ágyba, hanem elküldöm pihenni, és semmilyen vitába, megbeszélésbe nem megyek bele ilyenkor, úgyis kár.

Meg hát ez nálam is van, de pepitában.
Tegnap este megnéztem egy nagyon beteg filmet a Soska ikrektől, és sokára lett vége, annyira, hogy már átestem a ló másik oldalára: nem tudtam a fáradtságtól elaludni, úgyhogy mintegy fél óráig volt alkalmam a hangtalan zokogást gyakorolni (zsebkendő nélkül, ugyanis az ágyból felkelni is fáradt voltam), mert azzal kínoztam magam, hogy a fiúkra gondoltam, mikor megszülettek. Kééészelmebaj vagyok, na!
Szerencsére Charliet nem ébresztettem fel a műsorszámommal, mert szegény szombat este is úgy járt, hogy mosolyogva közelített hozzám, nem sejtve, hogy én a fürdőszobában telefonon először összevesztem Kismacsóval, utána meg az exszel beszéltem, szóval közelített, belőlem meg kirobbant a sírás. Hát nem kicsit lepődött meg, az már biztos.

Aztán reggel felkeltem, és nem értettem, hogy mi a fene bajom volt hajnali fél egykor.
Asszem' szét vagyok én hullva atomokra, csak épp van energiám összetartani magam, hajnalban meg nem volt. JajnemleszezígyjóLulu!

(Stella Im Hultberg)