A szemhéjamon a tetoválás szörnyen viszket (gyógyul), és most a legrandább, mert még nem esett le a var. Legszívesebben belemásznék saját szemembe, és ez most nem az allergiás viszketés (úgy látszik nem tudok szabadulni a szemem viszketésétől soha).
Tegnap volt torna, ma nem lesz.
Rengeteget aludtam pénteken és szombaton, onnantól alvászavaraim vannak. Nem bírok, amikor kellene, és egyfolytában bírnék, mikor nem lehet. Rémes.
Úgy látszik, ahogy öregszem, egyre jobbak a ciklusaim, szépen visszaállt 28 napra, a korábbi (lombik által bolygatott) 24-26 naposokhoz képest. Nyilván jó a tsh-m, majd ha ráveszem magam, hogy beutalót kérjek, akkor ez is ki fog derülni.
Kismacsó bevállalt egy videót az iskolában az elmúlt iskolás évekről, majd ballagás előtt ez lesz az egyik ajándék a tanároknak. Még csak ott tart, hogy zenére felvillan minden gyerekről egy-egy kép ötödikes korából, meg egy mostani fotó. Döbbenet, ahogy felnőttek pár év alatt. A sírás fojtogat.
Ennél már csak az volt jobb-rosszabb (totál skizofrén érzés), mikor Charlie elővette az óvodás -, meg első osztályos képeket, meg videókat, ahol Kismacsónak nincs elől foga, és az ünneplő nadrágja a hóna alá van húzva, ilyenek. Komolyan tűnődtem, hogy mi áll közelebb épp hozzám: üvöltve sírás a meghatottságtól, vagy nevetős jókedv a hatalmas változástól. Nos, végül nevettem, de a sírás áll közelebb hozzám, a fene a depressziós fajtámat.
Jaj, állítsa meg valaki az időt!
És egy indokolatlan kép a végére:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése