Superheroes

Csütörtökön reggel még sötét volt, mikor Mórral lementünk sétálni.

Pont félúton megtorpant egy helyen, és mereven nézett valamit. Azt hittem, hogy egy macskát lát, de ennyire nem szokott lecövekelni. Néztem, hogy mit néz, mikor én is megláttam, hogy a bokrok alatt egy kutya ásta be magát az avarba, szinte csak a szemét láttam, az viszont nagyon szomorúnak, betegnek és riadtnak tűnt. Hívogattam, hátha közelebb jön, hogy megnézzem, mi újság van vele. Ám nem jött, csak nézett panaszosan, a szívem szakadt meg tőle. Le akartam fényképezni, hogy felrakjam a városi keresőre, de sötét is volt, meg nagyjából semmi nem látszott a kutyából, ha Mór nincs, simán elsétáltam volna mellette. Végül eljöttem onnan Mórral, nem mertem piszkálni, mert ha fájdalmai vannak, akkor könnyen megharap, meg Mór pórázát is fogtam, úgysem tudtam volna vele mit csinálni.

Itthon azonnal riasztottam Charliet.

Egy szó nélkül vett magához vizet, meg egy konzervet, tálkát, és ment az általam körülírt helyhez.

Ő sem tudta kicsalogatni az ebet, de már világosabb lett, és látta, hogy sebek vannak rajta, igen rossz állapotban van. Nem fogadta el sem a vizet, sem az ételt.

Kihívta a helyi állatmentőket, ők kiszedték valahogy a bokrok alól, és bevitték magukhoz. Később telefonon érdeklődtünk, hogy mi van vele. Azt mondták, hogy nagyon rossz bőrben van, megverhették, tele a teste sebekkel. Kapott injekciókat, a sebeit lekezelték, most karantén vár rá. Chip -persze- nincs benne, ha túléli, örökbe lehet fogadni.

Olyan végtelenül szomorú vagyok, mikor gyengébbet bántanak, legyen az ember vagy állat.

Az az egy vigasztal, hogy Mór megmutatta nekem, hogy valakivel baj van, Charlie meg biztonságba helyezte. Ők az én hőseim. 

Update.

Már nincs fent az oldalon a kiskutya. Egyszerűen nem megy, hogy megkérdezzem, mert úgyis tudom miért vették le. Nem akarom hallani. Sírok.